Karma, reinkarnáció és önmegvalósítás

"A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető."

"Az önmegvalósított ember kizárólag a lélekben leli örömét, ezért tetteivel nem törekszik jámborrá válni, és nem zúdít bűnt magára azáltal, hogy eláll kötelességeitől. Minden élőlény közül egyedül ő az, aki sohasem függ senkitől, és kizárólag ő az, akinek semmilyen személyes igénye nincs e világgal szemben."

"Mindaddig lehetetlen megérteni a reinkarnációt, amíg nem tudunk különbséget tenni a valódi én és a test között. „ahogy a nap egymagában beragyogja ezt az egész univerzumot, úgy világítja be tudatával a testben lakozó élőlény az egész testet.“

A tudat konkrét bizonyítéka annak, hogy a lélek jelen van a testben. Lehet, hogy a felhős égtől nem látjuk a napot, de a fény alapján tudjuk, hogy ott van. Ugyanígy lehet, hogy nem vagyunk képesek közvetlenül érzékelni a lelket, de a tudat alapján mégis következtethetünk a létezésére. A tudat távollétében a test csupán egy zsák halott anyag. Az hogy ez a zsák halott anyag lélegzik, beszél, szeret, és fél, csakis a tudat jelenlétének köszönhető. Valójában a test a lelek eszköze, melyen keresztül beteljesítheti tengernyi anyag anyagi vágyát.

Az öregedéssel egyre nyilvánvalóbba válik a különbség a tudatos én és a fizikai test között. Bárki megfigyelheti, hogy a teste állandóan változik az élete során. A test egy bizonyos időpontban életre kel, növekedni kezd, éretté válik, utódokat hoz létre, majd elsorvad, s végül elpusztul. A fizikai test tehát valótlan, mert amikor eljön a z idő, megsemmisül.

De az anyagi test minden változása ellenére a lélek belső megnyilvánulása, a tudat változatlan marad. („az örökkévaló pedig változatlan“) ebből logikusan adódik a következtetés, hogy a tudat sajátos jellemzője az állandóság, ami képessé teszi arra, hogy túlélje a test pusztulását.

"Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás."

Más szóval, az ember már ebben az életében is reinkarnálódik. Bármelyik biológus megmondja, hogy a test sejtjei állandóan pusztulnak, s újak váltják fel őket. Vagyis mindannyiunknak számos "különböző" teste van, még ez alatt az egy emberöltő alatt is. Mégis a testi változások ellenére a személy ugyanaz marad. A halál pillanatában az én, az önvaló egy végleges testi változáson megy keresztül.  "Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat olt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe." Így a lélek az ismétlődő születés és halál csapdájába esik.

Az elme az a mechanizmus, ami irányítja ezeket a lélekvándorlásokat, újabb testek felé hajtva a lelket. „Amilyen létállapotra emlékszik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül – a következő életében.“ Minden gondolatunk és minden tettünk nyomot hagy az elmén, és ezeknek a lenyomatoknak az összessége befolyásolja, mire gondolunk a halál pillanatában. E gondolatok minősége alapján az anyagi természet egy megfelelő testtel jutalmaz minket. Ezért jelenlegi testünk arról a tudatállapotról tanúskodik, ami a legutóbbi halálunk idején jellemzett bennünket.

Amikor az életerő elhagyja testet, azt mondják, a test halott. Valójában mindig is halott volt. A lényeges alkotóelem az életerő, mert puszta jelenlétével képes azt a látszatot kelteni, hogy a test él. De akár „eleven“, akár „holt“, a fizikai test sohasem több, mint élettelen anyagok összessége.

A test mindig halott. Olyan, mint egy nagy gép. A magnó élettelen anyagból készül, ám amint Ön, az élő személy megnyom egy gombot, működésbe lép. A test ugyanilyen élettelen anyag, de ott van benne az életerő. Amíg ez a cselekvő tényező a testben marad, a test reagál, és élőnek látszik. Pl. mindannyian képesek vagyunk beszélni. Ám ha ez a cselekvő tényező eltávozik a testéből, akkor nem reagál. De mi is pontosan ez a cselekvő tényező? Ez egy külön téma, és a kérdésre adott válasz jelenti a lelki tudás valódi kezdetét.

Mi magunk vagyunk a cselekvő tényező. Az eleven test és a halott test különbözik egymástól. Az egyetlen különbség a cselekvő tényező jelenlétében van. Vagyis igazi énünk, az önvalónk azonos a cselekvő tényezővel. Ez az önmegvalósítás. Az önmegvalósított személy nem sajnálkozik és nem vágyakozik: egyenlő minden élőlénnyel szemben, legyen az ember, állat, bármilyen élőlény.

Ezt a megvalósítást ki lehet terjeszteni más élőlényekre is. Miért öl az ember állatokat? Miért okoz bajt másoknak? Aki önmegvalósított, az láthatja: „itt van egy másik élőlény. Más ugyan a teste, de ugyanaz az aktív tényező működik az ő testében is, mint az enyémben.“ Az önmegvalósított személy minden élőlényt egyenlőnek lát, mivel tudja, hogy az élőlény – az önvaló – nemcsak az emberekben van jelen, hanem az állatokban, madarakban, halakban, rovarokban, fákban, növényekben is.

A cselekvő tényező a lélek, és a halál pillanatában a lélek egyik testből a másikba vándorol. A test lehet különböző, de az én változatlan marad. A test anyagi, valódi énünk pedig lelki. Aki ezt megérti, önmegvalósítottnak számít.

Az embereknek szükségük van erre a tapasztalatra, amellyel felülkerekedhetnek testi megszokásaikon. Ha képesek túljutni ezen a testi tapasztaláson, hirtelen felismerik, hogy egy egészen más belső elv működteti őket. Tudatára ébrednek „belső életüknek“.

Ebben a világban mindenki a testével van elfoglalva, és amíg él, sokféleképpen viseli gondját. Ez a testtudat. Nem értik meg, hogy a testet a cselekvő tényező teszi széppé és élővé.

Amikor belátjuk, hogy én is meghalhatok, felismerjük: van bennem, valami, aminek semmi köze sincs a halálhoz. Ha valaki Isten-tudatos, nem fél semmitől. Az önmegvalósítás folyamata belső élmények sorozata. Szívünkben őrizzük azoknak a pillanatoknak az emlékét, amikor a halál torkában vagyunk, és egy pillanatra megéreztük örök természetünket. De most azt kell megmutatni az embereknek, hogy harc, bombák nélkül is komolyan vehetik ezeket a belső tapasztalatokat, amikor hirtelen megérinti őket az isteni valóság érzése, és megértik, hogy ez a testi létezés még nem minden.

Éjjel az ébren lévő, nappal pedig az álombeli testünket felejtjük el. De tudatos énünk, a lélek akkor is létezik, mi pedig mindkét testben-tudatában maradunk a létezésünknek. Ezért arra kell következtetnünk, hogy egyik test sem az énünk. Egy ideig létezünk csak egy bizonyos testben, majd a halál pillanatában elfelejtjük azt. A test valójában csak az elme által emelt építmény, olyan, mint egy álom, az én viszont különbözik minden ilyen elmebeli képződménytől. Ez az önmegvalósítás.

„A cselekvő érzékszervek magasabb rendűek a tompa anyagnál. Az elme az érzékeknél, az értelem az elménél, de ő (a lélek) még az értelemnél is magasabb rendű.“ B.g. 3.42

A valódi ego a lélek, a tiszta ego nem a hamis ego. A tudat létezhet az anyagi testtől függetlenül. A tiszta tudatnak – a léleknek – nincsen szüksége anyagi testre. A lélek, a tudat olyan, mint a víz: a víz tiszta, de ahogy leesik az égből és megérinti a földet, sárossá válik. Ugyanígy mi is szellemi lelkek vagyunk, tiszták, de ahogy elhagyjuk a lelki világot, és kapcsolatba kerülünk ezekkel az anyagi testekkel, a tudatunk befedetté válik. A tudat tiszta marad, de befedi a sár (ez a test). Ezért háborúznak az emberek. Tévesen a testükkel azonosítják magukat és azt gondolják „ez vagyok, az vagyok“ ezek a testi megjelölések szennyeződések. Ugyanakkor, ha valaki megérti a „meztelenséget“ vagyis a lélek valódi helyzetét, ezek nélkül a testi megjelölések nélkül, akkor az tisztaság.

Nehéz megérteni, hogy nem ez a test vagyunk, de bárki tapasztalhatja, csak ostobaságból gondolkodnak másként az emberek. Életünkben sokszor cserélünk testet, mégsem vagyunk azonosak egyikkel sem. Ez az igazi tudás.

Ha egy magasabb cél felé akarjuk vezetni az emberiséget, akkor többé nem szabad tudományos szemüvegen keresztül, materialista szemmel tekinteni az emberre. Annak kell látniuk minket, amik vagyunk: tudatos énnek. Az emberi élet célja az önmegvalósítás, Isten megismerése, de a tudósoknak fogalmuk sincs erről. A modern társadalmat jelenleg vakok és bolondok vezetik, hát az a helyzet áll elő, hogy vak vezet világtalant, így az emberek nem ismerik az élet valódi célját.

Létezik más szintje is a tapasztalásnak, ami az átlagember számára kaput nyit egy mélyebb tudatosság felé, ám először a tudás alapelvét kell megérteni: nem ez a test vagyunk. Aki megérti ezt az alapelvet, továbbléphet a mélyebb tudás felé.

Szenvedéseink abból származnak, hogy azonosítjuk magunkat a testünkkel. Mivel beköltöztem ebbe a testbe, ezért szenvedek. Az én dolgom, hogy megtaláljam módját, miképp kerüljek ki belőle.

Minden élőlény be van zárva egy anyagi testbe. A lélek a test börtönében sínylődik, ezért át kell élnie a születést, a halált, az öregséget, és a betegséget. Boldogságot, életet és tudást akarunk, de ehhez ki kell szabadulnunk a testből. Ez a folyamat.

Az állatnak nincs öntudata. Nem képes felfogni, hogy valójában ki ő. Az emberi lény képes megérteni, hogy kicsoda ő, ezért mivel emberek vagyunk, az önmegvalósításra kell törekednünk, és nem a madarak és vadállatok szintjén cselekednünk. Az emberi élet arra való, hogy az Abszolút Igazság felé tudakozódjunk. Ez az emberi élet célja, és nem az, hogy együnk és aludjunk, akár az állatok. Különleges intelligencia birtokában vagyunk, amellyel megérthetjük az Abszolút Igazságot.

„Az élet során felmerülő vágyak soha ne irányuljanak az érzékek kielégítésére. Csak azért vágyakozzunk az életre, hogy tudakozódjunk az Abszolút Igazságról. Ne legyen semmi más célja a tetteinknek.“

Nem lehet másokkal jót tenni, mivel nem tudja, mi a jó. Testi felfogásban gondolkodik a jóról, a test azonban olyan értelemben hamis, hogy ön nem ez a test. Pl. bérelhet egy lakást, de attól ön még nem az a lakás. Ha feldíszíti a lakást, enni pedig elfelejt, az talán jó? Pl. a szoba ahol most tartózkodunk, csak addig fontos, amíg életben vagyok. Különben nincs jelentősége. Amikor a lélek elhagyja a testet, a testet kidobják, hiába volt becses a tulajdonosának. S hogy mit akar a tulaj, nem számít. Meg kell válnia tőle, amikor jön a halál.

Hiba úgy gondolkodni, hogy én a test vagyok és van egy lelkem. Ez nem igaz. Lelkek vagyunk, és be vagyunk fedve egy átmeneti testtel. A lélek a fontos nem pedig a test. Pl. amíg valaki kabátot visel, addig a fontos számára. De ha a kabát elszakad, akkor kidobja, és vásárol egy újat. Az élőlény állandóan átéli ezt. Az előzőleg birtokolt test lényegtelenné, a jelenleg birtokolt test pedig fontossá válik. És éppen ez a nagy baj: az emberek túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak egy olyan testnek, amit pár röpke év után úgyis egy másikra cserélnek.

Amilyen fejlett a modern tudomány a fizikai test mechanikus funkcióinak megértésében, olyan kevés figyelmet fordít a testet életben tartó lélekszikra elemzésére.

A lélek kétségtelenül jelen van az élőlény szívében, és a lélek a forrása minden energiának, ami fenntartja a testet. A lélek energiája szétterjed az egész testben, és ezt tudatnak hívják. Mivel ez a tudat az egész testet betölti a lélek energiájával, a fájdalmat és az örömet a testünk minden pontján érezzük.

A lélek egyéni, és egyik testből a másikba vándorol, ezt nevezik lélekvándorlásnak. Ha a lélek tudata összekapcsolódik Isten legfelsőbb tudatával, ily módon lehet kilépni az ismétlődő születés, halál, betegség e természetellenes életformából.

Eredendően a lélek Istentől származik. Ahogyan a tűzből kipattanó szikra. Az anyagi világban a lélek háromféle feltételhez kötődik melyeket a természet kötőerőinek neveznek. Ide tartozik a jóság, a szenvedély, és a tudatlanság. Ha a tűzből kipattant szikra száraz fűre hullik, tűzszerű természete tovább él, földre hullva azonban ez nem képes megnyilvánulni, hacsak valami gyúlékony anyag nincs a közelben. Amikor pedig vízbe hullik, a szikra kialszik. A lélek tehát háromféle léthelyzetbe kerülhet.

A reinkarnáció tudományos alaptörvényei nem változnak az idő múlásával. Örök érvényűek. Ezek az időtlen történetek éppoly időszerűek a mai ember számára, mint azoknak, akik a régmúlt időkben keresték a megvilágosodást.

Mivel az élőlény elméje tele van anyagi vágyakkal, különböző testeket vesz fel ebben az anyagi világban. Éjjel, amikor alszik az ember, elméje sok álomszerű helyzetet teremt, örömtelit és fájdalmasat egyaránt. Az anyagi boldogság és szenvedés is csupán az elme szüleménye, ami az anyagi testtel és javakkal való azonosulás következménye. Ha valaki ráébred eredeti lelki tudatára, ráeszmél, hogy semmi köze sincs ezekhez a dolgokhoz.

Amíg a feltételekhez kötött lélek elfogadja az anyagi teste, nem szabadul meg az anyagi élvezet szennyeződésétől, nem győzi le érzékeit és elméjét, s lelki tudásának felébresztésével nem jut el az önmegvalósítás szintjére, arra kényszerül, hogy különböző formákban, egyik helyről a másikra vándoroljon ebben az anyagi világban.

A finom formák az éteri elemből jönnek létre, nyilvánulnak meg érzékelhető elemekké- a levegő, a tűz, a víz, a föld. Az elme tevékenysége, azaz a gondolkodás, az érzés, és az akarat pszichológiai folyamatai szintén az éteri lét síkján zajlanak. A következő születés alapját az az elmeállapot képezi, ami a halál pillanatában fennáll. Amint arra lehetőség nyílik, az elmebeli lét nyomban érzékelhető formává alakul.

A Védák elmagyarázzák, hogy a tudat a lélek tünete, ezért a testtől független léte van. A védikus tudomány tanulmányozóját egyáltalán nem lepi meg, hogy az elméből, intelligenciából és hamis egóból álló finom fizikai test által hordozott lélek ideiglenesen elhagyhatja anyagi lakhelyét, amikor álmodunk vagy halál közeli élményben van részünk. A hamis ego azt jelenti, hogy testünket a saját énünkkel azonosítjuk. Maga az ego az „én vagyok“ megtapasztalását jelenti, ám amikor az anyag beszennyezi, feltételekhez köti a lelket, a lélek a testtel azonosítja magát, és azt hiszi, hogy az anyagi természet terméke. Amikor az én tudat a valóságra, tehát a lélekre irányul, akkor beszélhetünk valódi egóról.

A lélek annyira hozzászokott a testi létezéshez, hogy a halál pillanatában a természet törvényeinek erővel kell kikényszeríteniük belőle. Ahogy senki nem szereti, ha ki akarják lakoltatni az otthonából, úgy a lélek is ellenáll, amikor ki akarják lakoltatni az anyagi testből. De mivel a halál elkerülhetetlen, a félelem és a fájdalom is vele jár.

A védikus irodalom leírja, hogy kizárólag csak az önmegvalósított és felszabadult lelkeknek van meg az a képességük, hogy rettegés nélkül éljék át a halálukat. Erre azért képesek, mert magas szintű megvalósításuk miatt nem ragaszkodnak átmeneti testükhöz, és rendíthetetlen tudásuk van arról, hogy ők örök, nem anyagi szinten létező szellemi lelkek, és a létük független minden anyagi testtől. Az ilyen nagy lelkek folyamatos lelki gyönyört tapasztalnak, és a halál pillanatában nem zavarják meg őket a testi fájdalmak és változások.

A védikus irodalom már több ezer éve kínál praktikus, minden részletre kiterjedő és hasznos ismereteket a reinkarnáció tudományáról. Ez a bölcsesség lehetővé teszi minden intelligens ember számára, hogy fokozatosan a tudat egyre magasabb szintjére emelkedjen, s végül kiszabaduljon a születés és halál végtelen körforgásából. Ez az emberi élet valódi célja.

Szerencsére van kiút a körforgásból. Első lépésben azt kell tudatosítanunk, hogy „nem ez a test vagyok“. Lélek vagyok. Eredetileg minden élőlény Isten transzcendentális szerető szolgálatát végzi a lelki világban, ám amikor az élőlény feladja ezt a kapcsolatot, az anyagi energia irányítása alá kerül. Az örök lélek ezzel belebonyolódik az ismétlődő születés és halál korforgásába, és a karmája szerint különböző testeket ölt magára.

Gondolatainkkal és tetteinkkel már ebben az életünkben előkészítjük a következő testünket, ami magasabb és alacsonyabb rendű is lehet a mostaninál.

Az emberi test az egyetlen kitörési pont az anyagi lét szenvedéseiből. Aki másra használja az emberi létformát, mint amire való, és elmulasztja az önmegvalósítást, az semmivel sem jobb egy szamárnál.

A karma visszahatásai úgy fedik be eredeti és tiszta lelki tudatunkat, mint por a tükröt.

Az érzék-kielégítésre irányuló tettek, amelyek csak az elmét és az érzékeket teszik elégedetté, anyagi kötöttséget okoznak. Bizonyos, hogy mindaddig, amíg a lélek ilyen gyümölcsöző tetteket végez, egyik fajból a másikba vándorol. Az élőlénynek valójában nem kellett volna anyagi testet öltenie – csupán az érzék-kielégítés érdekében kapta meg ezt a lehetőséget. Mindaddig, amíg valaki nem tesz fel kérdéseket az élet lelki értékeiről, élete vereségnek számít, és szenvednie kell a tudatlanságból származó gyötrelmektől. Legyen a karma jó vagy bűnös, mindenképpen visszahatást eredményez. Amíg az elme tisztátalan, a tudat sem tiszta, s amíg az embergyümölcsöző cselekedeteket végez, addig arra kényszerül, hogy anyagi testet fogadjon el.

Ám ahhoz hogy kiszabaduljunk a születés és halál körforgásából, többre van szükségünk teoretikus megértésnél. Az a tudás, hogy nem anyagi test, hanem lélek vagyunk, még nem elegendő a felszabaduláshoz. Cselekvésre is szükség van, méghozzá a szellemi lélek szintjén. Ezt odaadó szolgálatnak hívják.

A természet törvényei kérlelhetetlenek, de sajnos az emberek többsége nincsen tisztában ezzel. Ám a törvény nem ismerete nem mentesít annak hatálya alól. Ha valakit megállítanak gyorshajtás miatt, hiába érvel a rendőröknek, hogy nem látta a sebességkorlátozó táblát, nem fogják továbbengedni büntetés nélkül. Ha valaki nem ismeri a higiéniás előírásokat, a természet nem fogja megkímélni a megfertőződéstől. és az a kisgyermek sem jár jobban, aki nem ismeri a tűz természetét: ha belenyúl, ő is megégeti a kezét.