Tükrökön túl

Elcsendesülve, szívünk belső rejtekében halljuk meg igazán szellem-lelkünk üzenetét. Ne hagyjuk veszni, hisz ez az egyetlen őszinte kapcsolat abból a világból, amelyből származunk, ahonnét alászáll a lélek. Ne feledjük, hogy leereszkedve a mélybe, áthaladva a sötétségen lesz lehetőségünk a felemelkedésre. Sokan keresőként indulunk útnak, szívünkben az égő fáklyával, mely mutatja az utat. Nélküle egy bezárt világ árnyékszereplőjeként számlálnánk napjainkat. Ahol fény van, ott látható és járható az út, minden, ami elénk kerül meg van világítva, és egyben mindennek az árnyéka is kivetül. Eleinte riadozik a lélek, minden mozzanat ismeretlen, idegen jelleget hordoz. Egy idő után kezd csak eligazodni a járható és áthatolhatatlannak tűnő ösvényeken. Ahogy a lélekvilágban felismerésre kerülnek a ködszerű anyagtalan energiaformák, az ember intuíciójában bízva nem riad meg azoktól az árnyékvetületektől, fellegösszességektől, amelyek félelmet, nyugtalanságot és reménytelenséget próbálnak kelteni. Felismerve a belső út rejtélyességét, kalandjait és felfedeznivalóját egyre könnyebbé és légdúsabbá válik az egész finomanyagi testrendszer. Ezzel a bővülő térrel és szabadsággal az ember felelősségének súlya is párhuzamosan növekszik. Ahogy a személyiségünk megtanult a fizikai megnyilvánulások világában tájékozódni és a szükséges segítőeszközöket használni, úgy ezt teszi a lelkünk is az éteribb közegekben. Teljes mértékben kiigazodva és egyenlő értékűvé téve azt önmagával kiegyenlíti a lehorgonyzott energiákat, mint a teremtésre kapott eszközöket. A tiszta érzetű, finom lelkületű ember tudja, hogy mennyi elakadás, mennyi megdermedt csomópont alakul ki fejlődése során. Az ilyen összesűrűsödött ideaképződményeket szükségszerű tettre készen fellazítani kötéseiből és odafigyelve szétoszlatni. Az energetikai pályák szabaddá tétele új fényvibrációkat,  újító csillagüzeneteket épít be ezáltal a mikrovilágunk tér-idő szerkezetének valóságába. Az ember életében eljöhet az a pillanat, hogy meglássa önmagát a világmindenség tükrében, hogy ráébredjen a különbségeket meghaladó, átfogó egyetemességre. Ami így voltaképpen kibontható, benne foglaltatik a magasabb szférák valóságában, s aki méltó, erre rákapcsolva, megtekintheti azt a jelképrendszert, amely lenyomatot hagyott a kollektív tudatmezőben. Sorról sorra lehet venni, elemezni, megfejteni, de közölni is az ezt kereső emberekkel. Legjobb tükörképünk a legközelebb álló egyének és amit bennük észlelünk, azt önmagunkban is megtalálhatjuk, elősegíthetjük az épülését vagy gyógyítva feloldhatjuk. Ezúton eszmélhetünk rá arra az igazságra, ami nem választ minket el egymástól, ami nem az én és nem a te igazsága, hanem az Igazság kivédhetetlenül. A felgyorsult információcsere által minden egyén tudatossága, világlátása és szemléletmódja átalakulhat, s a Napot már nem takarhatják el az öntudatlan állapotok és a tudatlanság fellegei. Az útmutatások és az információk mindenképp akkor teszik meg hatásukat, ha változást idéznek elő, ha közvetlenül érintenek. Érzéseink ingó forgataga mögött, válaszként eljuthatunk egy másik erőtér pulzálása és kibontakozása felé. Mindannyiunkat bizonyos vitalitás tart életben, néha láthatatlan kezek érintenek és sokszor már nehéz levegőt vennünk a régi életközegből, amivel eddig azonosultunk, azonban a tüdőnk még nem teljesen felkészült az újabb, más rezgésszámú erőhullámokhoz. Itt pedig jönnie kéne az éber felismerésnek, kiútnak, egy mélyebb életszemlélet kialakulásának, tisztulásnak, hogy a lélek és test kéz a kézben haladjon.  Azok a pillanatok, amelyekben ráébredünk saját összetartó, lényegesen meghatározó, de nem elhatárolt, ön-célt, ön-érdeket, ön-megismerést nem kizáró emberi mivoltunkra, egy lépéssel továbbemelnek minket a fejlődés útján. Egyúttal megkapjuk a lehetőséget is, hogy tudatosítsuk: Minden létezőben ugyanaz a fejlődni, lélegezni és élni akaró lény működik, s hogy ez a fejlődés olyan láncolata, ahol nem egymásból élünk, ahol nem a látszat énünk erősödik, hanem ahol teret nyer az a lélekminőség, amelynek közös forrása az egység.