Az élet maga a változás /részletek/

Minden rajtad múlik. Vagy belebódulsz az információk hálójába, vagy pedig valahol legbelül, bensődben megkeresed a pislákoló fény forrását, s elindulsz önmagad megismerésére. Ezt az utat járva másfajta képet kaphatsz önmagadról és a világban elfoglalt helyedről. Így nem fogsz meglepődni azon, hogy minden, ami veled történik, s amilyen körülmények között létezel, az bizony a te műved. Jusson eszünkbe, hogy az élethez mennyit kértünk, s amit kértünk, megadatott. Kellenek vakablakok, mert csak mögöttük a sötétben ébred fel bennünk az igény a fényre. Igény a feltámadásra. Az életre. A jelek itt vannak körülöttünk. Meg kell tudnunk fejteni őket, meg kell értenünk a világot. Hogy az élet nem ismétlődik, hanem újrateremtődik. De ez nem rajtunk kívül, tőlünk függetlenül, hanem bennünk és általunk zajlik. A világ olyanná válik körülöttünk, amilyenek mi magunk vagyunk. A mi belső világunk képe tükröződik vissza a kinti világban. A mi gondolataink teremtő ereje által vált a világ olyanná amilyen. S ez által az erő által lehet fordítani rajta. Vissza kell találnunk eredetünkhöz. Bizony rajtunk múlik, hogy magunk mögött tudjuk-e már végleg a zivataros terhes időket, hogy ránk derülhet-e a békesség hajnala? Meg tudjuk-e nyitni szívünket a felénk áramló szeretet előtt? S tudunk-e még nem egymásból, hanem egymásért élni?

• Az ige maga a kimondott szó, a kimondott szónak teremtő ereje van. Ezért fontos odafigyelni arra, hogy mit mondunk, azt hogyan mondjuk, és miért mondjuk. Mert a torokcsakrában fellépő változás felerősíti a kimondott szó teremtő erejét. Lehet válogatni az építőkövekben, így meghatározzuk azt a belső világot, amelyet a körülöttünk levő világ hordoz lenyomatként. Meg lehet találni a harmóniát, a rezgések hatására bontódhatnak le a megrögzült dolgok, szóródnak ki a fölöslegessé vált kacatok, amik zavart okozhatnak az elmélyülésben.

• Amikor megvívjuk a mi kis harcainkat a belső sárkányainkkal: az önzéssel, a függőséggel, a hiúsággal, mindenfajta rossz tulajdonsággal, akkor bizony mi is megkapjuk a további ajtó felnyitásához a kulcsot, mint a mesékben, esélyt, hogy föladva önmagunkat a másikban teljesülhessünk ki.

A másikkal való találkozás többet hordoz magában: esélyt ad arra, hogy a másik arca mögé pillantsak, s lényének mélyén megleljem azt az isteni fényt, mely saját lényegi valómmal azonos. A másik ember lelkének titokzatos mélységében Isten fényét meglelni: ez az a feladat, amellyel a szellemi kereső szembesül. Mert a másikkal való találkozás esély a szellemi ébredésre, Isten ajándéka, mely révén a valóság újabb és újabb arculatában tárja elém önmagát, azt az isteni szikrát, mely lényegi Önmagammal – mindenek lényegi Valójával – azonos. Így kapok esélyt arra, hogy a másikkal szemben állva kiteljesíthessem valódi Önmagam; hogy Önmagammá legyek, s Önmagam fényében meglássam a másik igaz valóját: a magam, a másik és az egész mindenség egyetemes Valóságát. Azt a Valóságot, melynek fényében nem „én” és „te” találkozunk, hanem az Isteni Valóság örvend önnönmagának.

Közel kell, hogy kerüljek hozzá, át kell hidalnom a bennünket elválasztó fényévnyi szakadékot, s ez egyetlen lépéssel úgy tudom megtenni, hogy a másikban meglátom önmagam. Nem mint tükörképet, nem mint eszmét, hanem mint valóságot, az önvaló isteni szikráját. Nem pusztán érzem, hiszem vagy vallom, hogy a másikban én is benne vagyok, hanem megtapasztalom ennek valóságát. Egy vagyok vele. Azonos vagyok vele. 

Ahhoz hogy önmagam legyek, hogy Önmagam meglássam, végtelenül meg kell haladnom önmagam. Ahhoz hogy lényem Forrásába térjek, mely veled azonos, mindenekelőtt ki kell lépnem korábbi önazonosságomból, fel kell adnom korábbi önös, kicsinyes öntudatomat, „egómat”. Határtalansággá kell, hogy legyek, mert csak ott talállak meg téged, a másikat, azt a valóságot, ami te magad is vagy.

Ahogyan befogadom a lelkem alapjául szolgáló Lét határtalanságát, úgy szűnik meg a semmiben lebegő pontok között kifeszített identitásom bizonytalansága és lényem külső tárgyak által soha ki nem elégített, beteljesedésre való éhsége, s úgy leszek mindinkább teljes, áradni s önmagam határain szeretetben túlcsordulni képes. Így – szeretetben túláradva – válok egyre inkább önmagamat meghaladó Önmagammá, mi több Teljességgé, a határtalanság szélesre tárt kapujává. Ekkor ébredek rá: a határtalanság benned is éppúgy jelen van.

• A nehézségek nem külső okokra vezethetők vissza, azok bennünk, önmagunkban vannak. Az első lépés, hogy elképzeljük saját magunkat, mint tőlünk független személyt, tudatosítván jó és rossz tulajdonságait, s természetes ellenszenvünket leküzdve igyekszünk ezt az embert jóindulatúan megérteni, elfogadni és megszeretni. Közelíthetünk a jelen felé gyermekkorunktól más személyekre is kiterjeszthetjük e gyógyító folyamatot. Az ilyen tudatállapotok gyakorlása közelebb vezethet ahhoz, hogy megértsünk másokat, akkor is, ha ok másképpen fogják fel a világot, s esetleg rájöhetünk arra, hogy nem érdemes önmagunk elől menekülni, hiszen a személyiségünk csupán szüntelenül változó, összetett képződmény, s a változások kulcsa a mi kezünkben van.

• Hagyd a láncokat, Neked ezekre nincs szükséged. Minden, ami földi, megkötöz. Egyedül a Szeretet szabadít fel. Gyakorold, ezen múlik minden.

• Az anyag nem más, mint sűrített gondolat. Ha az anyagot ritkítod, átszellemesíted. Ez a feladatod. Szellemi síkon táncolj. Légy gondolat, és akkor az emberek, a nézők érezni fognak, nem csak látni. Ha gondolattá válsz, szárnyad nő és szállni fogsz. Ki tudod terjeszteni magad.

Az életed során, a körülményekre hivatkozva olyan viselkedési formákat veszel fel, ami a Te lelkednek idegen. Elkezdesz szerepet játszani, ami nem a tiéd. Érdekesek az emberek. Szinte senki sem akarja a saját szerepét játszani. Mindig a másikét akarjuk. Azt hisszük, az jobb, az könnyebb. Nem tudunk belenyugodni saját karmikus sorsunk által kijelölt szerepbe. Igaz, nem is tudjuk, mert nem akarjuk tudni. Nem tudjuk azt mondani, hogy legyen meg a Te akaratod. Azt hisszük, okosabbak vagyunk az Istennél.

El kell jutni arra a szintre, amikor már teljesen elfelejtkeztek a testről. Ezzel teljesen tisztába kell lenni, és akkor teljesen oldottan, izgalom, feszültség nélkül fognak kilépni a színpadra az emberek elé. Ők már nem csak a szerepet, a formát táncolják, hanem a tartalmat is, amit a bennük Élő Szeretet táncol el. Az igazi tartalmat csak ez a Szeretet képes megmutatni, és az eredményen még ők is megdöbbenek.

Az életfeladatokat nem elég nagy általánosságban megoldani. Ennél sokkal fontosabb az egyéni életben megtalálni rájuk a megoldást. Ugyanis ez a legnehezebb terep, ahol a belső harcainkat mind lelki, mind szellemi szinten meg kell harcolnunk. A legnagyobb győzelmeket sosem mások felett aratjuk. A legnagyobb győzelmek, azok a magunk felett aratott győzelmek.

Mikor tudunk a bennünket körülvevő világban rendet rakni? Csak akkor, ha a belső világunkban megtesszük ugyanezt. Mert a körülöttünk lévő világ belső világunk tükörképe. Kapaszkodóként lehet használni a felismerést: ha valami a másik emberben bosszant, azt a tulajdonságot bizony tudat alatt te magad hordozod.

• Az anyagról tudjuk, hogy nem más, mint a tér és az idő keresztjébe foglalt fény. E tehertételen végül is akkor léphet túl az ebbe az idősávba zárt lélek, miután megtapasztalta a testiség nyújtotta örömöket s azok lefelé húzó hatását, akkor tudja majd ezt a bezárt fényt kiszabadítani és magasba emelni. Meg kell szabadulnia ettől a világtól, önmagát kell legyőznie ahhoz, hogy a lélek szintjére érhessen, s eggyé válhasson másik felével, azaz belépjen a teljességbe. A gond nem ott kezdődik, hogy anyagi világban élünk, s az sem baj, hogy az anyagi világ érzéki örömöket nyújt a számunkra. Mert itt, a polaritásban, a kettősségben van lehetőségünk a tapasztalásra, s ezen keresztül a felemelkedésre is. Tehát nem hagyhatjuk ki az életünkből. Mindent akkor kell megtenni, amikor annak itt az ideje, azért, hogy a későbbi időkben ne a meg nem élt múlt köszönjön vissza, amikor már nem tudunk mit kezdeni vele. A gond akkor kezdődik, ha nem tudunk lemondani a matériáról, s nemhogy emelkednénk, hanem egyre mélyebbre süllyedünk benne. Amikor elhisszük, hogy a koporsóba zárt testtel ér véget az élet. Pedig az át menetelkor nem a test előtt tisztelgünk, hanem a szabaddá vált lélek előtt, aki korlátaitól megszabadulva elindulhatott a fény felé. A lélek immár önfeledten úszhat az újra meglelt szabadságban, akár az almafák a fényben.

Ha odafigyelsz, akkor meghallod a kicsiny madár énekéből az életörömöt, s mindazt a bölcsességet, amit élete során megszerzett. A maga módján adja hírül, hogy az élet szép, hiszen itt a tavasz, s újjászületik minden. És mégsem indulunk nulláról. Nem kezdünk semmit fehér lappal, hanem hozzuk magunkkal az előző életeinkben megszerzett tapasztalatainkat, s vetjük el szabad akarattal azokat a magvakat, amelyekből mostani életünk sarjad. Ki mint vet, úgy arat. S amit aratunk, azt el is kellett vetnünk. Az élet csupán ajánlatot tesz nekünk, amivel elhatározásra késztet bennünket. És mi ezt elfogadjuk vagy nem, ebből a szempontból teljesen mindegy. Akkor is döntünk, ha nem döntünk. Ám ha nem döntünk, annak a következményeit is viselnünk kell. Ilyenkor szól bele életünkbe a végzet. Akkor, amikor az ember maga nem tudja megteremteni a harmóniát, mert határozatlan, mert téblábol, vagy netán túl akaratos, és mindent akar. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a döntéseinket hogyan hozzuk. Az élet törvényei szerint-e, vagy saját, túlduzzasztott énünk akaratának engedve. Mert az ember teremtője, hordozója és túlélője saját sorsának. De a kiegyenlítő igazságok elől senki sem menekülhet. Az igaz hogy mindig könnyebb másban keresni a hibát s megnevezni őt az ok okozójaként. De ez a tényeken mit sem változtat. Ha én rosszindulatú vagyok, és ezen nem tudok változtatni, akkor ezek a rosszindulatú gondolatok megsokasodnak körülöttem, ezáltal mérgezem a kis és nagy közösség életét. A negatív gondolatok felerősödése természeti vagy társadalmi katasztrófákhoz vezethet. Viszont ugyanígy igaz ez a pozitív gondolatokra is, melyek az éterben közös erőforrást hoznak létre, amely tartalékot és kapaszkodót jelenthet. Egyik leghatékonyabb mód ennek az erőforrásnak a létrehozására az áldás és az ima. Ezek a legfinomabb rezgéstartományban vannak és mindenki számára bármikor elérhetők.

A kamaszkor jól felismerhető jegyeit mutatja fel abban, amikor önmagát kívülről határozza meg, s legnagyobb csatáit önmagával vívja, majd ezt kiterjeszti a körülötte lévő személyekre. A felnőtt és a gyermek belső harca ez. És meg kell tanulnia, hogy az ő szabadsága ott ér véget, ahol a mások jogai elkezdődnek. Felnőtté pedig csak attól válik, ha felelősséget tud vállalni saját magáért, a rábízott javakért és másokért is. Sokan már kamaszkorban meghalnak, és így öregszenek meg.

• Az élet maga a változás. Minden mozgásban van, semmi sem állandó. Ez bizony nem teszi könnyűvé a helyzetünket akkor, amikor belemerülünk napjaink ügyes-bajos dolgainak intézésébe. Az ember bosszankodik, dühöng, s mivel a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, tehetetlenségünkben a kezünket is ökölbe szorítjuk, s egyre nyeljük, nyeljük a mérgeket a szó szoros értelmében. A gondolati síkról, ha leérkezik a fizikai szintre, a bosszúság materializálódik, anyagiasul, s valóban méregként működik, munkát adva ezzel a belső elválasztású mirigyeinknek, az immunrendszerünknek, a kiválasztó szerveknek, hogy aztán megszabadulhassunk tőle. Bosszankodunk, hogy aztán beteggé váljunk. Majd megint van ok tovább bosszankodni amiatt, hogy betegek vagyunk. És hurrá lehet kezelni a tüneteket: gyomorfekély, májelégtelenség, székrekedés. Mert a bosszúság is valójában negatív energia, tehát diszharmóniát okoz. De mi is a bosszúság?

Azért bosszankodunk, ha ügyeink nem úgy alakulnak, ha valami nem felel meg az elképzeléseinknek. A kapcsolataink nem olyanok, amilyeneknek szeretnénk. Mások miatt vagyunk bosszúsak, tehát önmagunkat büntetjük miattuk. Pedig másokat egyszerűen nem tudunk megváltoztatni. Ahol lehetőségünk van a változtatásra, azok mi magunk vagyunk. Nekünk van módunk arra, hogy elképzeléseinket, vágyainkat megváltoztassuk. Megfogalmazni vágyainkat, ez bizony akarati kérdés, amely mögött nincsen hit. Tehát nincs az a belső bizonyosság, amely által legyőzhetünk minden akadályt, és a gondolat fegyelmezése segítségével legyőzhetjük akár a bosszúságot is. Mert hittel mindig célba érhetünk.

S ha megkérdezzük az embert, ki vagy te, akkor téblábol, haboz, de egyértelmű válaszra nem nagyon számíthatsz. Pedig hát ő is az egésznek a része. Egy teljességnek a része, ahol ő maga is egy teljességet képez, s magában hordoz a teljességre vonatkozó minden információt. A makrokozmosz vetül le a mikrokozmoszba.

Szeretni annyit jelent, mint a kozmikus rendben uralkodó törvények szerint élni, és azt továbbadni, felismerni, és megismerni a szellemi törvényeket ennek okán alapvető feladat, mert nélküle nem tudjuk a világot megérteni, s egy idő után létezni sem tudunk benne.

A türelmes várakozás, a belső várunk feltérképezése és megtapasztalása majd végül annak teljes lebontása itt most a feladat. Ha sikeresen vesszük a lépcsőfokokat, akkor végül is megtalálhatjuk azt, amit keresünk. De ahhoz hogy a fokokat megmásszuk, a térdünknek hajlékonynak kell lennie. Nem véletlen, hogy a térdhez az alázat kötődik. Akinek ugyanis a térde fáj, annak az alázatra való képességét kell megvizsgálnia. Vajon alázatos tudok-e lenni a körülöttem lévő világ és önmagam iránt? Persze ez egyáltalán nem a megalkuvást, megalázkodást jelenti. Sokkal inkább azt, hogy felismerem a saját értékemet és az ebből fakadó felelősségemet. Azt, hogy minden történésnek a mozgatórúgója bennem rejlik, s hogy nem mindig és mindenért mást teszek felelőssé. Mert így ezzel soha nem oldok meg semmit, soha nem tudok lépcsőfokokat megmászni, lelki szinten sem, és ez végül aztán testi szinten is megnyilvánul. Mert a betegség üzen az embernek: lelki szinten valami nincs a helyén. Ha az egészséget akarom elérni, helyreállítani a harmóniát, akkor legbelül, a lélek szintjén helyre kell rakni a dolgokat. A sorsot sem érdemes ilyenkor emlegetni. Mert azt mi terveztük meg annak idején magunknak, hogy tapasztalással tanulhassunk. Különben sincs jó és rossz sors, s végleges sors, mert mindig lehet rajta változtatni.