Élet, életek, realitás...

Élet, életek, realitás – mindez csak annyit ér, amennyit felfogunk belőle. Az élet nem velünk történik, hanem általunk. A realitás nem rajtunk kívül álló dolog. Mi alkotjuk a magunk realitását a nap minden pillanatában. Az IGAZSÁG a legvégső szabadság és a legvégső felelősség. Minden lehetséges, ha hiszel benne és megszolgálod.

Micsoda világ! Mind holdkóros idegenként bolyongunk benne, egymásnak ütközünk, ahelyett, hogy valódi kapcsolat jönne létre közöttünk, elbeszélünk egymás mellett. Félünk a saját szavainktól, meg a másokétól is. Akkora a kommunikációs csőd, hogy szomjazunk a bizalomra, úgy kapaszkodunk a kedvességbe a gyöngédségbe, mint fuldokló a mentőcsónakba. Nagy kétségbeeséseinket igyekszünk halk türelemmel elviselni, nehogy megbillentsük a mások hajóját, s főleg ne a magunkét. Mindig reménykedünk abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak, töprengünk mit tehetnénk, míg azután intézményesül a hiábavalóságunk, már már azt hisszük biztonságosabb nem is tudni, mi az életünk. 

Eddig ahhoz szoktam, hogy olyan világban élek, ahol épp azért mert úgy élünk, ahogy élünk – szinte lehetetlen időt szakítani az önmagunkba nézésre. Ahol a puszta életben maradás, hát még a csúcson maradás! – épp ellenkező irányú magatartást követel. Ha az ember nem figyeli árgus szemekkel hol tart a szomszéd, akkor egyszer csak lemarad. Ha az ember sikeres, akkor gyorsan kell pörgetni a mókuskereket, hogy az is maradjon. Ha az ember szegény, akkor meg a túlélésért kell hajtania. Önmagadra sosincs idő. Arra, hogy semmit sem csinálj, élvezz egy naplementét, hallgasd a madárdalt, figyeld a méhecskét, meghallgasd saját gondolataidat, inkább, mint a másokét. Az emberi kapcsolatok felszínesek, komolyabb célokra vágyunk, mélyebb értelmezésekre, de csak körülbeszéljük őket. A versengő életvitel mellett nem jut idő gondolkodni azon, kik vagyunk, kik lehetnénk, mit jelenthetnénk egymásnak.

Egyedül, hideg szó. Mindenki retteg a magánytól. Bárkivel élünk, hálunk, a végső elemzésben egyedül vagyunk – egyedül önmagunkkal, és ez a bökennő. Sok kapcsolat fulladt kudarcba azért, mert az érdekeltek nem tudták önmagukról, kik ők, még kevésbé a partnerükről. 

A régiek ezt mondották: tanulmányozd önmagadat, mert az ember önmagában találja meg a válaszokat problémáira. Mert az emberi szellem, minden tulajdonságával a testivel s a lelkivel egyaránt, az egész nagy szellem része. A válaszok tehát bennünk rejlenek. Sorsunk és karmánk attól függ, mit tett a lelkünk azzal, amit fölismert. 

A valóság csakugyan egyszerű. Csak az ember akarja agyonbonyolítani. És az ember nem tanulhatja meg az igazságot, mint egy leckét. Saját magának kell átélnie ahhoz, hogy továbbléphessen. Az igazság megismerése és megélése: küzdelem. Ne feledjük: az ember természetes lakhelye nem a Föld, az ember természetes lakhelye az éter. Minden egyes ember ismeri már az isteni igazságot. Csak összebonyolították, megfeledkeztek arról, hogy ismerték. Mindenki békességre vágyik. A belső békességhez nem az értelmen át vezet az út, hanem a szív legbelsején át. A szív legbelsején át az ember rátalál Istenre, a békességre és önmagára.

Ugyan, vajon az egész élet, a születéstől a halálig, minden álmával, nem álom-e maga is? S mi való életnek hisszük, realitásában nem kételkedünk, de hátha csak azért, mert nem ismerjük a másik, reálisabb életet? Életünk ama reálisabb élet egyik álma, s ez így megy vég nélkül egészen a leges – legutolsóig, az igazán reális életig – Isten életéig.“ ( Lev Tolstoj – levelek) 

Semmi sem jelentéktelen, semmi. Minden gondolathoz, minden gesztushoz, mindenhez, amit mondok és teszek, energia kapcsolódik, remélhetőleg pozitív energia. Az agyam mélyén állandóan tudatában vagyok, hogy igenis létezik harmónia, mármint valóságos energia formájában; forrás ez, amelyből meríthetek. Tudom, hogy minden történésnek oka van. És azt is tudom, hogy minden jó tettemet, minden megosztható örömöt, minden jó szót, még egy „jó reggelt“–et is valahol valamikor visszakapok. Ez nem olyan, mint piros pontokat szerezni az iskolában. Ez sokkal jobb érzés. Mintha máris egy egyetemességben élnék. Minden jelen pillanat fontossá válik. A múlt, a jelen és a jövő kölcsönösen összefüggnek, ugyanannyit érnek.

A világban mindenütt vég nélküli vitákba keveredünk. Az önzés és a versengés nemcsak a boldogságnak árt, hanem a személyes sikereknek is. Valami hiányzik. A válasz bennünk rejlik.

Az élet pozitív és negatív vonatkozásait azonos módon vegyük tekintetbe. A kettő mindig együtt jár. Az élet e két elem égése. Meg kell próbálni legyűrni a negatívot a pozitívval, és sokkal boldogabbak leszünk. 

Egy fölismerés: bármilyen boldog vagyok is egy adott pillanatban, közben mindig tudom, mekkora küzdelembe kerül ez. A valamiféle baj mindenre ráütheti a bélyegét. Bármily jónak is látszik valami, mindig észre kell venni a negatív oldalát is.  Ez persze megfordítva is igaz. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt.

Amikor az ember sikeresnek, elfoglaltnak, felelősségteljesnek, és kreatívnak érzi magát, akkor nem nagyon veszi észre, hogy a lénye legmélyén hiányzik valami. Régebben vakmerőbb voltam. Sőt, szinte mindent vakmerőbben csináltam, nem sokat töprengtem rajta. És közben pompásan is éreztem magam. A felnőttség azt jelentette, hogy mindinkább tudatosultak bennem a dolgok következményei. Legyen az fejesugrás a vízbe, avagy egy új szerelembe. Tudatosan, de vígan és kíváncsian. Sőt mi több, most még sokkal inkább a jelenben, a mostnak vágytam élni – éspedig teljes életet. Elvégre éltem már életeket a múltban és alighanem fogok még a jövőben. Ez a hit csak még inkább arra sarkallt, hogy szívvel-lélekkel a jelennek éljek.

Szerintem nem az a fontos, hogyan csináljuk a dolgokat, az számít inkább, miért. Sokan ugyanazt keresik, csak különböző irányból. Én mindig azt hittem, magamat keresem, amikor utazom. Az utazás voltaképp önmagamon át vezetett. A válaszok benned vannak. Te vagy a világegyetem. Ezért egyenlő alapjában mindenki. Mindenkinek van énje, függetlenül attól, melyik életét éli épp.

Krisztus volt a leghalandóbb ember, aki valaha e bolygón járt. Magasan fejlett spirituális lélek volt, az volt a célja a Földön, hogy a Magasabb Rend tanításait terjessze. Ő mindnyájunknál többet tudott az életről, a halálról és Istenről. Oda kell figyelni mit is mondott Krisztus. Minden tanítása a szellem, a test és a lélek ismeretének megértéséről szól. Már jóval Krisztus előtt, a Mózesnek tulajdonított Első Parancsolat is az Isteni egység elismerése, a Szellemé, a Testé és a Léleké. Krisztus azt mondta, hogy az Első Parancsolat a legfőbb parancsolat, s ennek félreértelmezése az utána következő többi egyetemes törvény félreértelmezése lenne. De, így mondta, ahhoz, hogy teljességgel megértsük, meg kell értenünk, hogy az ember lelke és szelleme örök, s a lélek egyre magasabbra és magasabbra tör, a tökély felé, amíg szabadok nem leszünk.

Mindennek, amit nap, mint nap teszünk, vagy mondunk, életünk során következményei vannak, s ahol ma tartunk, az mind abból fakad, amit előzőleg tettünk. Ha mindenki érezné ezt, ha a zsigereiben tudná, akkor ma jobb lenne a világ. Ki mint vet, úgy arat, akár jól, akár rosszul. Ezzel tisztában kell lennünk. De gondold ezt át. Ha nem ebben az életben aratsz, akkor mikor? A mennyben? A pokolban? Még a vallás is hisz az okban, okozatban. Ezért volt, hogy amikor elvetették a reinkarnációt, kitalálták a poklot, meg a mennyországot, hogy a be nem következett okozatokra helyet találjanak. De miért könnyebb hinni egy feltételezett mennyben és pokolban, mint a földi reinkarnációban? Első ránézésre melyiket látod valószínűbbnek? Majd gondolkodtam egy kicsit. Az is lehet, hogy egyikben sem hiszek. Meglehet, hogy az élet mégis csak egy megmagyarázhatatlan véletlen. Akkor senki sem felelős semmiért. És én nem viselem el a zsákutcákat, és azt hiszem, te sem. De hát ezt te döntöd el. Ez visszavezet az egyénhez, a személyhez. Ezt jelenti a karma. Amit az ember cselekszik, jót vagy rosszat, az végül visszaszáll rá. Talán nem ebben a megtestesülésben, nem ebben az életben, hanem a valamikori jövőben. És senki sem kivétel. 

A lélek tudománya az, ami hiányzik. Az anyag nem hal el, csak formát változtat. A fizikai halál is csupán ezt jelenti. Amikor meghalunk, csak a testünk hal meg. A lelkünk csupán elhagyja és asztráltest formáját ölt. A lelkünk az, ami állandó, bármily formát is vesz föl. A testünk csak ideiglenes háza a lelkünknek. Az számít, mihez kezdtünk magunkkal, amíg éltünk. Nem fontos kik vagyunk. Ha ártunk valakinek életünk során, akkor a legközelebbi alkalommal nekünk fognak ártani. Vagy az azután következő alkalommal. Úgy van, ahogy azt Püthagorasz is mondotta: „Erre a lélek fejlődése szempontjából van szükség“ s aki ezt az igazságot fölismeri, az a Nagy Titok lényegét ismeri föl!

„Egy egész élet sem elég ahhoz, hogy az ember az előző életének tévedéseit semmivé tegye. A megszerzett, s bennünk lassan kifejlődő erények kötik össze létünket láthatatlan kapcsokként, a többi létünkkel, ezekre a létekre csak a szellem emlékezik, merthogy az anyagnak nincs emlékezete a spirituális dolgok számára.“ (Honoré de Balzac: Seraphita)

„Szerintem a halhatatlanság: a lélek útja sok életen és tapasztalaton át, s amennyiben az ember ezeket igazán átéli, kihasználja, tanul belőle, ezáltal a következőben gazdagabb, boldogabb, magasabb szintű élete lesz, s csak az igaz emlékét viszi magával annak, ami elmúlt.“ (Luisa May Alcott: Levelek)

„Egyetlen pillanatig sem hiszem, hogy az élet elsősorban erről a jelentéktelen kis bolygóról származna, amelyet Földnek nevezünk. A részecskék, amelyek kombinációjából bolygónkon kialakult az élet, alighanem a világegyetem valamely más részéről származnak. Vegyük például a testünket. Szerintem a testünk véghetetlenül kicsi egységek milliárdjaiból áll, mind külön élő egység, és ezek az egységek csapatokban működnek – én inkább rajoknak nevezem őket – és ezek a véghetetlenül kicsi egységek örökké élnek. Amikor „meghalunk“, ezeknek az egységeknek a rajai – mint a méhrajok – máshová vonulnak át és más formában, vagy környezetben funkcionálnak tovább.“ (T. A. Edison: Napló, és különféle megfigyelések)

A lélek fizikai erő. De jelentősen eltér azoktól a fizikai és molekuláris erőktől, amelyek a testet alkotják. Atomméret alatti erő, az életet szervező intelligens energia. Része minden sejtnek, része a DNS-nek, bennünk van, belőlünk való az egész a maga teljességében, mindenütt: ezt nevezzük Istennek. A Forrás tölt ki és szervez minden életet. Ez a kezdet és a vég, az Alfa és az Omega. A Teremtés Istene. És nagyon is bennünk van. Amikor Krisztus azt mondta, hogy Isten mindenütt jelen van, akkor ezt némiképp szó szerinti értelemben mondta: úgy értette, hogy az életet irányító spirituális energia mindenütt jelen van. Az élet tehát egy felől a molekuláris szerkezet, ami fizikai anyag, másfelől a Forrás ami spirituális energia. A fizikai forma meghal. A spirituális energia örökkön él. Az energia nem teremthető, nem elpusztítható, csak álalakul.

A tudomány csak azzal foglalkozik, amit lát, és amit bizonyíthat. Molekuláris sajátságokat könnyebb találni, mint energiaegységeket. A lélek pedig energiaegységek akkumulációja. Saját szabad akarata van, és amikor a hozzá tartozó test meghal, akkor egyszerűen egyéníti magát, amíg meg nem hozza karmikus döntését, milyen új formát fog felvenni. Ebből ered az, amit reinkarnációnak nevezünk. Innen az élet a halál után. Innen az élet a születés előtt. 

Érzelmi erőnk varázslatosan elmélyül az előző létezés elismerésének hatására. Megtanuljuk, hogy eddig egy féltekén éltünk, fél gondolatokat gondoltunk el, új hitre van szükségünk a múlt és a jövő összekapcsolásához a jelen nagy párhuzama fölött, hogy így kerekítsük ki érzelmi világunkat.

„Tisztán logikai gondolkodással nem tehetünk szert ismeretekre az empirikus világról. A tapasztalattal kezdődik és ér véget minden ismeretünk a realitásról. A pusztán logikai eszközökkel létrejött tételeknek nincs valóságtartalmuk.“ (Albert Einstein)

Talán az emberiség tragédiája, hogy elfeledtük: valamennyien isteniek vagyunk. És ha ezt belátjuk, akkor elűzhetjük életünkből a félelmet. S ha ez sikerült, elűzhetjük a gyűlöletet is. És mást is. A félelemmel együtt a kapzsiságtól, háborúktól, gyilkolástól is megszabadulhatnánk. A félelem életünk gyújtópontja, minden a félelem körül forog. Félelem a kudarctól, a fájdalomtól, a megalázástól, a magánytól, a szeretetlenségtől, önmagunktól, félelem a haláltól és mindenekfelett: félelem a félelemtől. A félelem maga alattomos, ragályos, a képzelgés felől érkezik és átjárja egész valónkat. A legkomorabb képzelgés a halálfélelem. Ha tudnánk, hogy sose halunk meg igazán, hogy mindig van még esélyünk, hogy sem a fájdalom, sem a megaláztatás, sem a veszteség nem végérvényes, nem mindörökre szól, akkor talán megértenénk: nincs mitől félnünk.

(Shirley MacLaine/ Találd meg önmagad / kivonatok)