Földi leszületésünkkel mikrokozmoszunk is új lehetőséget kapott a fejlődésre,
újabb erők befogadására és tisztább létállapotok megteremtésére. Mivel egész lényünk
kölcsönhatásban van a világegyetemmel, bizonyos meghatározó sorskódokat szükséges
teljesíteni, értelmet adóan kibontani e rövid ittlétünk folyamán. Rövid, mert
ez csak egy kis részlet idősorompók közé zárva. De ha felpattan egy-egy időkapocs,
egyetlen pillanatban kiterjesztetten láthatjuk s élhetjük meg több életnek a
valóságát. A zárt tér eleve azt mutatja, hogy lefedett, beárnyékolt valami vagy
valaki által, és hogy az embernek, mint egyénnek nincs eszköze, kulcsa, sem hatóköre
ezt megváltoztatni, és e leplet lehántani. Tehát valami vagy valaki tudja ezt
megtenni, ha nem az erejével, a tudásával, akkor a puszta jelenlétével olyan
energiákat futtat, amelyek megnyitják ezeket a zárt tartományokat. Ez esetben
egy egészen új, nyílt térbe kerül az ember, ahonnan szemlélődve a dolgok új jelentőséggel
bírnak. Bár a világ a „nincs idő” látszatát kelti, megfoghatatlanná téve a létet, mégis (vagy
épp ezért) egyre nagyobb rohanásra készteti az embert, hogy valami maradandót
hozzon létre. Eljuthat egy olyan állapotba, hogy ha külsőleg nem is mozdul
semerre, belsőleg már megtapasztalhatja az időnélküliséget. Ha ez megtörténik,
képes lesz meglátni azt is, hogy csak folyamatok, folyamatosság létezik, ez is
egyszer lefelé, egyszer felfelé ívelő, hogy valójában nincs semmi
"megtörtént" pontos időhöz kötve. Az időpontok sokasága csak számhalmazokként
tornyosul a háromdimenziós világunk metszéspontjaiban. Ha kötni akarjuk az ebet
a karóhoz és mi emberek ezt szívesen tesszük az okfejtések gyanánt, csak a magasabb
dimenziókban találjuk meg ennek a lehetőségét, leképződését, mint az előzmények
és következmények sorozatát. A múlandóság jelentőségszótárából ez törlődik és
átkerül az Akasha könyvtárba, a világemlékezet krónikájába, ahol a már
megtörténtek raktározódnak, s innét ered az, hogy őrizzük a hagyatékunkat, s
így tovább a szellemi örökségünket, kincstárunkat. Ide bepillantva, a tudatosságunk
mezejébe felhozva történik meg az ősemlékezés, s tudjuk összerakni az élet
eseményeinek összefüggéseit, mint mozaikkockákat a kirakós játékban. Ahhoz,
hogy az ember kiutat találjon valamiből, már pedig a legtöbb esetben, embert
próbáló sorsokban ez az elsődleges cél a szabadulás felé, először a befelé
vezető utat szükséges bejárnia. Így ez paradoxnak tűnik, hisz amíg nincs
belátás, addig egy mesterségesen átszőtt világ körforgásában játszódnak le
mindennapjaink. Azonban Isteni lényünk nem hódol az anyag törvényeinek, mindig
akadnak segítők és vannak kapcsolódási pontok, hogy beteljesülhessen az, ami
elvesztette a tiszta állapotok igazságát. Nevezzük ezt egyszerűen keresztútnak,
amely az embernek a kereszt misztériuma által bejárt útja. Ez olyan, időpontokhoz
nem köthető szakaszokból: fejlődésből, tapasztalásból, szenvedésből, lemondásból,
szabadulásból, megváltási folyamatokból áll, amelyet szükségszerű, hogy a
mikrokozmosz több leképződésén keresztül, a személyiséghez kapcsolódva véghezvigyen.
Így megtörténhet, hogy a kegyelemadó világosság szíven át történő befogadása
által, segítségére legyünk minden ember cselekedetének, múltjának, árnyainak és
zárt terének a megnyitására, és így kibontakozása segítségére is. A Krisztusi
mag szeretet-impulzusai nélkül ez nem lehetséges. Ha jelen tudunk lenni
egyidejűleg teljes szívünk egészében a Most és az Örök fénytengelyén,
leolvashatjuk, lemérhetjük minden egyes szónak vagy szimbolikának a
kódrendszerét, fényrezgéseit és teljes jelentéskollekcióját. Hiszem, hogy a magyar
nyelv szókincsének eredete is innen fakad, s hogy ennek köszönhetően minden
egyes hang, amit a szívünkben kimondunk, kibontunk és megjelenik lényünk
vetítővásznán, képes csatornákat, utat, ösvényt nyitni a világban az energiák kiegyenlítésére,
valamint így találunk rá igaz mélységek átélésére s tudjuk meglelni a
kapcsolatot a mindenség egységével, az égiekkel és egymással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése