"A lélek
nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet;
nem-született, örökkévaló, mindig létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg
is ölik, ő meg nem ölhető."
"Az
önmegvalósított ember kizárólag a lélekben leli örömét, ezért tetteivel nem
törekszik jámborrá válni, és nem zúdít bűnt magára azáltal, hogy eláll
kötelességeitől. Minden élőlény közül egyedül ő az, aki sohasem függ senkitől,
és kizárólag ő az, akinek semmilyen személyes igénye nincs e világgal szemben."
"Mindaddig lehetetlen megérteni a reinkarnációt,
amíg nem tudunk különbséget tenni a valódi én és a test között.
„ahogy a nap egymagában beragyogja ezt az egész univerzumot, úgy világítja
be tudatával a testben lakozó élőlény az egész testet.“
A tudat konkrét bizonyítéka annak, hogy
a lélek jelen van a testben. Lehet, hogy a felhős égtől nem
látjuk a napot, de a fény alapján tudjuk, hogy ott van. Ugyanígy
lehet, hogy nem vagyunk képesek közvetlenül érzékelni a lelket, de
a tudat alapján mégis következtethetünk a létezésére. A tudat
távollétében a test csupán egy zsák halott anyag. Az hogy ez a zsák
halott anyag lélegzik, beszél, szeret, és fél, csakis a tudat jelenlétének
köszönhető. Valójában a test a lelek eszköze, melyen keresztül
beteljesítheti tengernyi anyag anyagi vágyát.
Az öregedéssel egyre nyilvánvalóbba válik a különbség
a tudatos én és a fizikai test között. Bárki megfigyelheti, hogy
a teste állandóan változik az élete során. A test egy bizonyos
időpontban életre kel, növekedni kezd, éretté válik, utódokat hoz létre, majd
elsorvad, s végül elpusztul. A fizikai test tehát valótlan, mert
amikor eljön a z idő, megsemmisül.
De az anyagi test minden változása ellenére
a lélek belső megnyilvánulása, a tudat változatlan marad. („az örökkévaló
pedig változatlan“) ebből logikusan adódik a következtetés, hogy
a tudat sajátos jellemzője az állandóság, ami képessé teszi arra, hogy
túlélje a test pusztulását.
"Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol
ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig,
a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert
azonban nem téveszti meg az efféle változás."
Más szóval, az ember már ebben az életében is reinkarnálódik.
Bármelyik biológus megmondja, hogy a test sejtjei állandóan pusztulnak,
s újak váltják fel őket. Vagyis mindannyiunknak számos "különböző" teste
van, még ez alatt az egy emberöltő alatt is. Mégis a testi változások
ellenére a személy ugyanaz marad. A halál pillanatában az én, az önvaló
egy végleges testi változáson megy keresztül. "Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat olt magára,
úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat
fogadjon el helyükbe." Így a lélek az ismétlődő születés és halál
csapdájába esik.
Az elme az a mechanizmus, ami irányítja ezeket
a lélekvándorlásokat, újabb testek felé hajtva a lelket. „Amilyen létállapotra emlékszik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el
kétségtelenül – a következő életében.“ Minden gondolatunk és minden
tettünk nyomot hagy az elmén, és ezeknek a lenyomatoknak az összessége
befolyásolja, mire gondolunk a halál pillanatában. E gondolatok minősége
alapján az anyagi természet egy megfelelő testtel jutalmaz minket. Ezért
jelenlegi testünk arról a tudatállapotról tanúskodik, ami a legutóbbi
halálunk idején jellemzett bennünket.
Amikor az életerő elhagyja testet, azt mondják,
a test halott. Valójában mindig is halott volt. A lényeges alkotóelem
az életerő, mert puszta jelenlétével képes azt a látszatot kelteni, hogy
a test él. De akár „eleven“, akár „holt“, a fizikai test sohasem több, mint élettelen anyagok összessége.
A test mindig halott. Olyan, mint egy nagy gép.
A magnó élettelen anyagból készül, ám amint Ön, az élő személy megnyom egy
gombot, működésbe lép. A test ugyanilyen élettelen anyag, de ott van benne
az életerő. Amíg ez a cselekvő tényező a testben marad, a test
reagál, és élőnek látszik. Pl. mindannyian képesek vagyunk beszélni. Ám ha ez
a cselekvő tényező eltávozik a testéből, akkor nem reagál. De mi is
pontosan ez a cselekvő tényező? Ez egy külön téma, és a kérdésre
adott válasz jelenti a lelki tudás valódi kezdetét.
Mi magunk vagyunk a cselekvő tényező. Az eleven test
és a halott test különbözik egymástól. Az egyetlen különbség a cselekvő
tényező jelenlétében van. Vagyis igazi énünk, az önvalónk azonos a cselekvő
tényezővel. Ez az önmegvalósítás. Az önmegvalósított személy nem sajnálkozik és
nem vágyakozik: egyenlő minden élőlénnyel szemben, legyen az ember, állat,
bármilyen élőlény.
Ezt a megvalósítást ki lehet terjeszteni más élőlényekre
is. Miért öl az ember állatokat? Miért okoz bajt másoknak? Aki önmegvalósított,
az láthatja: „itt van egy másik élőlény. Más ugyan a teste, de ugyanaz az
aktív tényező működik az ő testében is, mint az enyémben.“ Az önmegvalósított
személy minden élőlényt egyenlőnek lát, mivel tudja, hogy az élőlény – az önvaló
– nemcsak az emberekben van jelen, hanem az állatokban, madarakban, halakban,
rovarokban, fákban, növényekben is.
A cselekvő tényező a lélek, és a halál
pillanatában a lélek egyik testből a másikba vándorol. A test
lehet különböző, de az én változatlan marad. A test anyagi, valódi énünk
pedig lelki. Aki ezt megérti, önmegvalósítottnak számít.
Az embereknek szükségük van erre a tapasztalatra,
amellyel felülkerekedhetnek testi megszokásaikon. Ha képesek túljutni ezen
a testi tapasztaláson, hirtelen felismerik, hogy egy egészen más belső elv
működteti őket. Tudatára ébrednek „belső életüknek“.
Ebben a világban mindenki a testével van
elfoglalva, és amíg él, sokféleképpen viseli gondját. Ez a testtudat. Nem
értik meg, hogy a testet a cselekvő tényező teszi széppé és élővé.
Amikor belátjuk, hogy én is meghalhatok, felismerjük: van
bennem, valami, aminek semmi köze sincs a halálhoz. Ha valaki
Isten-tudatos, nem fél semmitől. Az önmegvalósítás folyamata belső élmények
sorozata. Szívünkben őrizzük azoknak a pillanatoknak az emlékét, amikor
a halál torkában vagyunk, és egy pillanatra megéreztük örök természetünket. De most azt kell megmutatni az embereknek, hogy harc, bombák nélkül is komolyan
vehetik ezeket a belső tapasztalatokat, amikor hirtelen megérinti őket az
isteni valóság érzése, és megértik, hogy ez a testi létezés még nem
minden.
Éjjel az ébren lévő, nappal pedig az álombeli testünket felejtjük
el. De tudatos énünk, a lélek akkor is létezik, mi pedig mindkét testben-tudatában
maradunk a létezésünknek. Ezért arra kell következtetnünk, hogy egyik test
sem az énünk. Egy ideig létezünk csak egy bizonyos testben, majd a halál
pillanatában elfelejtjük azt. A test valójában csak az elme által emelt
építmény, olyan, mint egy álom, az én viszont különbözik minden ilyen elmebeli képződménytől.
Ez az önmegvalósítás.
„A cselekvő érzékszervek magasabb rendűek a tompa
anyagnál. Az elme az érzékeknél, az értelem az elménél, de ő (a lélek) még az
értelemnél is magasabb rendű.“ B.g. 3.42
A valódi ego a lélek, a tiszta ego nem
a hamis ego. A tudat létezhet az anyagi testtől függetlenül.
A tiszta tudatnak – a léleknek – nincsen szüksége anyagi testre.
A lélek, a tudat olyan, mint a víz: a víz tiszta, de ahogy
leesik az égből és megérinti a földet, sárossá válik. Ugyanígy mi is
szellemi lelkek vagyunk, tiszták, de ahogy elhagyjuk a lelki világot, és
kapcsolatba kerülünk ezekkel az anyagi testekkel, a tudatunk befedetté
válik. A tudat tiszta marad, de befedi a sár (ez a test). Ezért
háborúznak az emberek. Tévesen a testükkel azonosítják magukat és azt
gondolják „ez vagyok, az vagyok“ ezek a testi megjelölések szennyeződések.
Ugyanakkor, ha valaki megérti a „meztelenséget“ vagyis a lélek valódi
helyzetét, ezek nélkül a testi megjelölések nélkül, akkor az tisztaság.
Nehéz megérteni, hogy nem ez a test vagyunk, de
bárki tapasztalhatja, csak ostobaságból gondolkodnak másként az emberek. Életünkben
sokszor cserélünk testet, mégsem vagyunk azonosak egyikkel sem. Ez az igazi
tudás.
Ha egy magasabb cél felé akarjuk vezetni az emberiséget, akkor
többé nem szabad tudományos szemüvegen keresztül, materialista szemmel
tekinteni az emberre. Annak kell látniuk minket, amik vagyunk: tudatos énnek.
Az emberi élet célja az önmegvalósítás, Isten megismerése, de a tudósoknak
fogalmuk sincs erről. A modern társadalmat jelenleg vakok és bolondok
vezetik, hát az a helyzet áll elő, hogy vak vezet világtalant, így az
emberek nem ismerik az élet valódi célját.
Létezik más szintje is a tapasztalásnak, ami az
átlagember számára kaput nyit egy mélyebb tudatosság felé, ám először
a tudás alapelvét kell megérteni: nem ez a test vagyunk. Aki megérti
ezt az alapelvet, továbbléphet a mélyebb tudás felé.
Szenvedéseink abból származnak, hogy azonosítjuk magunkat
a testünkkel. Mivel beköltöztem ebbe a testbe, ezért szenvedek. Az én
dolgom, hogy megtaláljam módját, miképp kerüljek ki belőle.
Minden élőlény be van zárva egy anyagi testbe.
A lélek a test börtönében sínylődik, ezért át kell élnie a születést,
a halált, az öregséget, és a betegséget. Boldogságot, életet és tudást
akarunk, de ehhez ki kell szabadulnunk a testből. Ez a folyamat.
Az állatnak nincs öntudata. Nem képes felfogni, hogy
valójában ki ő. Az emberi lény képes megérteni, hogy kicsoda ő, ezért mivel
emberek vagyunk, az önmegvalósításra kell törekednünk, és nem a madarak és
vadállatok szintjén cselekednünk. Az emberi élet arra való, hogy az Abszolút
Igazság felé tudakozódjunk. Ez az emberi élet célja, és nem az, hogy együnk
és aludjunk, akár az állatok. Különleges intelligencia birtokában vagyunk,
amellyel megérthetjük az Abszolút Igazságot.
„Az élet során felmerülő vágyak soha ne
irányuljanak az érzékek kielégítésére. Csak azért vágyakozzunk az életre, hogy tudakozódjunk
az Abszolút Igazságról. Ne legyen semmi más célja a tetteinknek.“
Nem lehet másokkal jót tenni, mivel nem tudja, mi
a jó. Testi felfogásban gondolkodik a jóról, a test azonban
olyan értelemben hamis, hogy ön nem ez a test. Pl. bérelhet egy lakást, de
attól ön még nem az a lakás. Ha feldíszíti a lakást, enni pedig
elfelejt, az talán jó? Pl. a szoba ahol most tartózkodunk, csak addig
fontos, amíg életben vagyok. Különben nincs jelentősége. Amikor a lélek
elhagyja a testet, a testet kidobják, hiába volt becses
a tulajdonosának. S hogy mit akar a tulaj, nem számít. Meg kell
válnia tőle, amikor jön a halál.
Hiba úgy gondolkodni, hogy én a test vagyok és van
egy lelkem. Ez nem igaz. Lelkek vagyunk, és be vagyunk fedve egy átmeneti
testtel. A lélek a fontos nem pedig a test. Pl. amíg valaki
kabátot visel, addig a fontos számára. De ha a kabát elszakad, akkor kidobja,
és vásárol egy újat. Az élőlény állandóan átéli ezt. Az előzőleg birtokolt test
lényegtelenné, a jelenleg birtokolt test pedig fontossá válik. És éppen ez
a nagy baj: az emberek túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak egy
olyan testnek, amit pár röpke év után úgyis egy másikra cserélnek.
Amilyen fejlett a modern tudomány a fizikai
test mechanikus funkcióinak megértésében, olyan kevés figyelmet fordít
a testet életben tartó lélekszikra elemzésére.
A lélek kétségtelenül jelen van az élőlény szívében,
és a lélek a forrása minden energiának, ami fenntartja a testet. A lélek energiája szétterjed az egész testben, és ezt tudatnak hívják.
Mivel ez a tudat az egész testet betölti a lélek energiájával,
a fájdalmat és az örömet a testünk minden pontján érezzük.
A lélek egyéni, és egyik testből a másikba
vándorol, ezt nevezik lélekvándorlásnak. Ha a lélek tudata összekapcsolódik
Isten legfelsőbb tudatával, ily módon lehet kilépni az ismétlődő születés,
halál, betegség e természetellenes életformából.
Eredendően a lélek Istentől származik. Ahogyan
a tűzből kipattanó szikra. Az anyagi világban a lélek háromféle
feltételhez kötődik melyeket a természet kötőerőinek neveznek. Ide
tartozik a jóság, a szenvedély, és a tudatlanság. Ha
a tűzből kipattant szikra száraz fűre hullik, tűzszerű természete tovább
él, földre hullva azonban ez nem képes megnyilvánulni, hacsak valami gyúlékony
anyag nincs a közelben. Amikor pedig vízbe hullik, a szikra kialszik.
A lélek tehát háromféle léthelyzetbe kerülhet.
A reinkarnáció tudományos alaptörvényei nem
változnak az idő múlásával. Örök érvényűek. Ezek az időtlen történetek éppoly időszerűek
a mai ember számára, mint azoknak, akik a régmúlt időkben keresték
a megvilágosodást.
Mivel az élőlény elméje tele van anyagi vágyakkal, különböző
testeket vesz fel ebben az anyagi világban. Éjjel, amikor alszik az ember,
elméje sok álomszerű helyzetet teremt, örömtelit és fájdalmasat egyaránt. Az
anyagi boldogság és szenvedés is csupán az elme szüleménye, ami az anyagi
testtel és javakkal való azonosulás következménye. Ha valaki ráébred eredeti
lelki tudatára, ráeszmél, hogy semmi köze sincs ezekhez a dolgokhoz.
Amíg a feltételekhez kötött lélek elfogadja az
anyagi teste, nem szabadul meg az anyagi élvezet szennyeződésétől, nem győzi le
érzékeit és elméjét, s lelki tudásának felébresztésével nem jut el az
önmegvalósítás szintjére, arra kényszerül, hogy különböző formákban, egyik
helyről a másikra vándoroljon ebben az anyagi világban.
A finom formák az éteri elemből jönnek létre, nyilvánulnak meg érzékelhető elemekké- a levegő, a tűz, a víz,
a föld. Az elme tevékenysége, azaz a gondolkodás, az érzés, és az
akarat pszichológiai folyamatai szintén az éteri lét síkján zajlanak. A következő
születés alapját az az elmeállapot képezi, ami a halál pillanatában
fennáll. Amint arra lehetőség nyílik, az elmebeli lét nyomban érzékelhető
formává alakul.
A Védák elmagyarázzák, hogy a tudat
a lélek tünete, ezért a testtől független léte van. A védikus
tudomány tanulmányozóját egyáltalán nem lepi meg, hogy az elméből,
intelligenciából és hamis egóból álló finom fizikai test által hordozott lélek
ideiglenesen elhagyhatja anyagi lakhelyét, amikor álmodunk vagy halál közeli
élményben van részünk. A hamis ego azt jelenti, hogy testünket
a saját énünkkel azonosítjuk. Maga az ego az „én vagyok“ megtapasztalását
jelenti, ám amikor az anyag beszennyezi, feltételekhez köti a lelket,
a lélek a testtel azonosítja magát, és azt hiszi, hogy az anyagi
természet terméke. Amikor az én tudat a valóságra, tehát a lélekre
irányul, akkor beszélhetünk valódi egóról.
A lélek annyira hozzászokott a testi
létezéshez, hogy a halál pillanatában a természet törvényeinek erővel
kell kikényszeríteniük belőle. Ahogy senki nem szereti, ha ki akarják
lakoltatni az otthonából, úgy a lélek is ellenáll, amikor ki akarják
lakoltatni az anyagi testből. De mivel a halál elkerülhetetlen,
a félelem és a fájdalom is vele jár.
A védikus irodalom leírja, hogy kizárólag csak az
önmegvalósított és felszabadult lelkeknek van meg az a képességük, hogy
rettegés nélkül éljék át a halálukat. Erre azért képesek, mert magas
szintű megvalósításuk miatt nem ragaszkodnak átmeneti testükhöz, és
rendíthetetlen tudásuk van arról, hogy ők örök, nem anyagi szinten létező
szellemi lelkek, és a létük független minden anyagi testtől. Az ilyen nagy
lelkek folyamatos lelki gyönyört tapasztalnak, és a halál pillanatában nem
zavarják meg őket a testi fájdalmak és változások.
A védikus irodalom már több ezer éve kínál
praktikus, minden részletre kiterjedő és hasznos ismereteket a reinkarnáció
tudományáról. Ez a bölcsesség lehetővé teszi minden intelligens ember
számára, hogy fokozatosan a tudat egyre magasabb szintjére emelkedjen,
s végül kiszabaduljon a születés és halál végtelen körforgásából. Ez
az emberi élet valódi célja.
Szerencsére van kiút a körforgásból. Első lépésben
azt kell tudatosítanunk, hogy „nem ez a test vagyok“. Lélek vagyok.
Eredetileg minden élőlény Isten transzcendentális szerető szolgálatát végzi
a lelki világban, ám amikor az élőlény feladja ezt a kapcsolatot, az
anyagi energia irányítása alá kerül. Az örök lélek ezzel belebonyolódik az ismétlődő
születés és halál korforgásába, és a karmája szerint különböző testeket ölt magára.
Gondolatainkkal és tetteinkkel már ebben az életünkben előkészítjük
a következő testünket, ami magasabb és alacsonyabb rendű is lehet
a mostaninál.
Az emberi test az egyetlen kitörési pont az anyagi lét szenvedéseiből.
Aki másra használja az emberi létformát, mint amire való, és elmulasztja az önmegvalósítást,
az semmivel sem jobb egy szamárnál.
A karma visszahatásai úgy fedik be eredeti és tiszta
lelki tudatunkat, mint por a tükröt.
Az érzék-kielégítésre irányuló tettek, amelyek csak az
elmét és az érzékeket teszik elégedetté, anyagi kötöttséget okoznak. Bizonyos,
hogy mindaddig, amíg a lélek ilyen gyümölcsöző tetteket végez, egyik
fajból a másikba vándorol. Az élőlénynek valójában nem kellett volna anyagi
testet öltenie – csupán az érzék-kielégítés érdekében kapta meg ezt a lehetőséget.
Mindaddig, amíg valaki nem tesz fel kérdéseket az élet lelki értékeiről, élete
vereségnek számít, és szenvednie kell a tudatlanságból származó gyötrelmektől.
Legyen a karma jó vagy bűnös, mindenképpen visszahatást eredményez. Amíg
az elme tisztátalan, a tudat sem tiszta, s amíg az embergyümölcsöző cselekedeteket
végez, addig arra kényszerül, hogy anyagi testet fogadjon el.
Ám ahhoz hogy kiszabaduljunk a születés és halál
körforgásából, többre van szükségünk teoretikus megértésnél. Az a tudás,
hogy nem anyagi test, hanem lélek vagyunk, még nem elegendő
a felszabaduláshoz. Cselekvésre is szükség van, méghozzá a szellemi
lélek szintjén. Ezt odaadó szolgálatnak hívják.
A természet törvényei kérlelhetetlenek, de sajnos az
emberek többsége nincsen tisztában ezzel. Ám a törvény nem ismerete nem
mentesít annak hatálya alól. Ha valakit megállítanak gyorshajtás miatt, hiába
érvel a rendőröknek, hogy nem látta a sebességkorlátozó táblát, nem
fogják továbbengedni büntetés nélkül. Ha valaki nem ismeri a higiéniás előírásokat,
a természet nem fogja megkímélni a megfertőződéstől. és az
a kisgyermek sem jár jobban, aki nem ismeri a tűz természetét: ha
belenyúl, ő is megégeti a kezét.