Egy lélek
lép a fehér téli éjben,
érzem,
láthatatlan és megmeredten
s örökre
néma, kihült szívével
dobogó
szívem fázva összeretten;
s a
szomszéd házban hideg már a lámpa,
nyikkan
az orvos hintója az éjben,
s két
gyertya árva, hideg fénysúgára
rázkódva,
csendben tünik a sötétben
és lép a
lélek csendbe-meredten:
nem
botlik el lába többé a kövekben
miután
sírját nyolcvan évig ásta
és én úgy
félek –
hallga!
Bátran lép a nagy Éjben a Lélek
és készül
a szent, nagy Feltámadásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése