Örök egység

Álmok hada, mely esti szellő útját járja
a téridő határa felett,
mint ősi forrásnak sodrása.
Ott, ahol minden névtelen,
leled meg önmagad,
ahol nincs múlt és nincs jelen.
Ha a mostban éber valóddal figyelsz,
álmodod titokban a teljességet
ott, ahol még nincsen.
Csak mint gondolat, vagy leírt szó,
s a szív is nagyot dobban:
Ahogy egy pillanatnyi ölelés mosolya
a szemekben felcsillan,
de tovarepül, mint pillangó szárnyán az élet.
S mi marad?
Az örökké változó perc,
mely benned él,

hogy helyet kínálva a fénynek,
fátylat bontva ébredjen fel az álmok
és tükörképek valóságából.
Ébred a lélek, mint ahogy reggel
a világ új napra ébred.
De hív a sötétség.
Hányadszor?
Még hányszor ugyanaz a csábítás?
Pókhálókkal fékezett tudatosodás,
s tapogatózó léptek sokasága
az ellentétek labirintusában.
Elveszett pillanat csak,
(s valami mindig elveszik)
az idő, a fájdalom, vagy csak az a hiány,
mely mindig megtelik.
Fenséges a lét, melyben a kőzet
drágakővé olvad,
s az élő Igaz szeretete,
mely az embernek erőt ad.
A teljesség bennünk van,
de nem a miénk, míg elveszíthetjük,
s féltjük azt mi nincsen,
mert talpunk alatt a föld
csak úgy gazdagodhat kincsben,
ha nincs már semmink,
s mi sem vagyunk magunkéi.
Lassú távolodás ez, közelebb érve
a hit, remény, szeretet örök egységébe.

2008. április 16.