Sorsforduló

Nagyon sok mélypont, nehézség kellett, míg tudatosult bennem, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek látszik, hogy az önfeledt játszótér is valójában lehet kiképzőpálya vagy csatatér. Amíg egyik pillanatban még élvezni lehet a napsütést nem törődve a világ bajával, árnyoldalával a másikban már szembeállítva találhatom magam azzal a feladatokkal, felelősséggel, lelkiismerettel, amelyek belsőleg figyelmeztetnek, sürgetnek, lépni és cselekedni hívnak. Néha minden, ami körülvett, darabokra hullott és magamra is idegenként tekintettem. A belső küzdelmeim, a holtpontok, mint távoli állapotok valójában ébresztők voltak, hogy a "lényegesnek tűnő" dolgok karmai közül szabaduljak. Mindigis hittem abban, hogy az ember magasabb, nemesebb célokért lett teremtve és nemcsak a saját önös érdekeiért. Ami volt, ami marad, és ami vezet szüntelenül: a lelki fény, amellyel bevilágíthatóak a sötétbe nyíló kapuk. Közben kitartóan próbálom emlékeztetni magam arra, hogy haladni kell a megismerésben és nem múló értékekre építkezni. Amikor erre a belső hangra hallgatok, szinte tükörjégre érkezem, ahol igazán figyelnem kell, hogy az egyensúlyt ne veszítsem el. Ilyenkor egyre csak jönnek a kérdések, de a válaszok még jégbe fagyva várnak a kioldozásra. Mennyire valósak azok a jelzések, amelyeket az érzések továbbítanak nekem? Megtaláltam-e már azt a bizonyosságot, amelyet az elmúló létben hiábavalóan keresek? Milyen jelentést hordoz magában mindaz, ami körém épül? Még mindig miért magamon kívül keresem a boldogságot? Mennyit bír és érdemes az embernek felvállalnia? Mennyiben függünk a külső történésektől? A döntésünk a helyzetünket tükrözik, vagy az állapotunk, a tudatunk teremti a helyzetet? Mennyiben változna meg a nézetünk, ha belátnánk a színtér mögé, vagy ha nem kéne eljátszani azt, ami programként fut a mindennapok útjain? Merre találjuk az irányt, ha legjobb lenne kiemelkedni az egészből? Tudjuk-e újraprogramozni a létet? Azt gondolom, hogy minden irány jó, amely közelebb visz önmagunkhoz, a világ és a még nem látható dolgok ismeretéhez. Ilyen értelemben a valóság új szintjei üdvhozó impulzusokat hozhatnak számunkra és mindannak, ami a lelkünkben él. Ezért élethű minden álom és képzelet. Megnyitja az ajtót ott, ahol csak falak vannak. A lélek ragyogása, a finomság, a melegség, a gyengéd érintés az, ami erősíti bennem az érzést, hogy igenis léteznek magasabb dimenziók. Bár sokszor azt hisszük, hogy valahol már tartunk és valami nemesnek hitt eszméket követünk, valamit, ami tudatunkba épült, de megfogva rabul ejtenek minket, s már nem igaz önmagunkat adjuk, csak árnyékként létezünk mások irányítása alatt. De az a szabadság, amit el tudnak venni, soha nem jelent megváltást. Kell, hogy legyen világképünk, jövőbe vetett hitünk, de tudnunk kell, mi az igazán fontos és kik vesznek körül. Megtalálni belül a lényeget, lelkünk vezérfonalát, ez csak a saját kezünkben van. Nincs az a hatalom, amely ezt elveheti tőlünk. A jelenünk az, amire figyelnünk kellene, mert csak ebben van lehetőség bármit tenni és alakítani. Mindig van lehetőségünk kiemelkedni a hétköznapok mókuskerekéből, felszínre hozni és kioldani a kapcsolatainkba belehelyezett méltatlan minőségek béklyóit. A hamis hitrendszerek, az igazságok felismerésével a lélek által megvívni saját szabadságharcunkat. De van úgy, hogy az elengedés bölcsebb a legnemesebb harcnál is. Néha jobb csak hagyni, hogy felülírja ezt egy magasabb igazság, egy élhetőbb valóság. Nem kell leláncolni magunkat igaznak hitt kapcsolatokhoz, melyek nem engedik kibontakoztatni a tiszta megéléseinket. Nem a szenvedés a sorsunk, hanem a nyitottság, mert ha szeretünk, lehetőségeket keltünk életre. Ami felé feltétel nélkül fordulunk, azzal tiszta energiaszálakat építünk és béklyók helyett összhangot teremtünk. Ez az a valóság, ahol önmagunkra ismerhetünk, ha készek vagyunk mélyebben megélni a kapcsolódást. Az ember nemcsak a felszíni forma, tehát mindaz, ami őt körülveszi, ez a sok hazugságözön és társadalmi illúziók. Az ember teljesen más szinteken is jelen van, mint ami csak a külsőségekben mutatkozik meg. Betekintést nyerni a mélyebb régiókba, ehhez már fontos önmagunk és mások ismerete, az elfogadás, az önszeretet, empátia, az élet tisztelete, a valódi értékek megbecsülése, a kudarcok feldolgozása és önmunka. A szenvedés igazából azokban tevékeny, akiknek lényében a tisztítótűz erőteljesen fejti ki hatását. Mindezek mellett meg kell születni újra, megtalálni kapcsolatunkat a belső középpontunkkal, elevenné tenni elektromágneses mikrokozmoszunk csillagait. A sok sérülés, keserűség, fáradság után rá kell találnunk a bennünk rejlő gyógyító erőkre és megfigyelő tudatosságra, hogy ez által javíthassunk értékrendünkön.  Ennek következtében vagyunk képesek az életszemléletünkön is változtatni és új építőanyaggal kipótolni azt az űrt lelkünkben, amit gyakran pótcselekvéssel, pótszerekkel telítünk. Ez a megtapasztalás egy új élet kezdete, a lelkünk ébredésének ideje. Maradjunk hűek önmagunkhoz, legyünk merészek és éljük meg a tudatunkban végbemenő változásokat, amelyek beindítják a külső történések csodálatos áramát.

A lélek sötét éjszakái

A depresszió egy pszichológiai betegség, ám a lélek sötét éjszakája egy beavató jellegű spirituális megpróbáltatás.

Ama édes éjszaka egy titok volt. Senki se látott engem, És én sem láttam senkit. Nem volt fény, nem volt útmutató, Csak a szívemben lángoló.

- KERESZTES SZENT JÁNOS

Egyszer vagy másszor szinte mindenkivel előfordul, hogy bánattal, megpróbáltatásokkal, veszteséggel, reményvesztettséggel vagy kudarccal teli időket kénytelen megélni, melyek oly nyugtalanítóak és tartósak, hogy a lélek sötét éjszakájának is nevezhetnénk őket. Ha legfőbb életcélod az egészség, akkor valószínűleg hamarjában túlesel a sötétségen, de ha az élet értelmét, önnön jellemedet és lényed igaz valóját keresed, akkor felismerheted a sötét éjjelekben számodra rejlő értékes ajándékokat.

Manapság ezen tapasztalások legtöbbjét egyszerűen csak depressziónak bélyegezzük, de nem minden árnyas éjszaka depresszióval teli, ráadásul a világ – objektivitást hangoztatva – szeret távol maradni minden olyan dologtól, ami az élet értelmének kérdését feszegeti. Épp ezért itt az ideje, hogy egy egészen más módon közelítsük meg ezt a teljesen hétköznapi élményt, mert csak ezáltal tanulhatjuk meg másképp is kezelni azt. De, és erre már rögtön az elején felhívnám a figyelmet, a kérdés roppant szövevényes és titokzatos, ezért mélyrehatóan kell vizsgálnod önmagadat, hogy észre vedd, hogyan válhat életed egy mélyen megrázó epizódja az önátlényegítés egy becses pillanatává.

Minden emberélet fényből és sötétségből, boldogságból és boldogtalanságból, életerőből és sorvadásból áll össze. Minden változékonyság és különbözőség kútfője az, ahogyan eme hangulatváltozásokat szemléled. Vajon az önámításba és a kínzó pótcselekvésbe burkolod magad a valóság elől? Vajon hagyod, hogy klinikai eset légy, és depresszióssá válsz? Vagy megnyitod szíved a misztika előtt, mely éppoly természetes, mint a Nap és a Hold, a nappal és az éjszaka, vagy a nyár és a tél?

Ha olyan vagy, mint a legtöbb ember, akkor már minden bizonnyal túl vagy a lélek néhány sötét éjszakáján, hacsak nem éppen most is egyben vagy. Lehet, hogy nehéz a házasságod, problémás a gyereked, vagy esetleg konok mód kitartó rossz hangulat ejtett rabul. Lehet, hogy kedvesed vagy valamely szülőd elvesztését gyászolod. Talán megcsalt a szeretőd, átvágott az üzletfeled, vagy válni készülsz. Néhány ember számára ezek megoldandó problémát jelentenek, míg másoknak sajnos csak a reménytelen kétségbeesés forrását. A lélek igazi sötét éjszakája nem csupán felszínes kihívás, hanem egy olyan folyamat, amely kiszakít a hétköznapi életed nyújtotta élvezetekből. Egyszerre egy külső esemény és egy benső hangulat, mely gyökerestől bolygatja fel lényed legbenső voltát. Ez nem pusztán egy érzés, hanem tényleges lényed felszakadása, amelyből nem lehet egykönnyen kikecmeregni.

A sötét éjjel nem feltétlenül olyan, mint a depresszió érzése. Egy hosszantartó betegség vagy problémás házasság során lehetsz gondterhelt, de az nem depresszió. Ugyanakkor a klinikai depresszió könnyen válhat sötét éjszakává. Bárhogy nevezzük is, az élmény téged foglal magába, olyasvalakit, akinek múltja, vérmérséklete, emlékei, érzelmei és gondolatai vannak. A depresszió egy címke és egy tünet, míg a sötét éjszaka egy sokatmondó esemény. A depresszió egy pszichológiai betegség, a lélek sötét éjszakája viszont egy spirituális megpróbáltatás.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy életének legfőbb célja megoldani problémáit és boldoggá válni. De a boldogság a legtöbb esetben az érzékek tünékeny örömeit jelenti, amelyek semmilyen szinten sem oldják meg problémáinkat. Az élet célja az kellene legyen, hogy többé váljunk annál, mint amik most vagyunk, jobban odafigyelve az emberekre és a minket körülvevő életre, mert így valóban élhetnénk életünket. Ez talán közhelyesen hangzik, mégis, a legtöbb ember pont az élet elkerülésével tölti leginkább idejét. Félnek átadni magukat az élet természetes folyásának, minek köszönhetően életerejüket a becsvágy, a szenvedélybetegségek és a pótcselekvés medrébe öntik, amitől az, magától értetődően, nem nyújt számukra semmi értéket. A sötét éjszaka, bármilyen ellentmondásosnak tűnjék is, valójában az élet fényére akar újra kivezetni minket. Lebontja az életet annak legelemibb alkotóira, és elindít bennünk egy új összeillesztést.

A sötét éjszaka olyan, mint Dante elszenderedése, miközben letér ösvényéről és önmagáról megfeledkezve betéved egy barlangba. Olyan, mint mikor Alíz belepillant a tükörbe, majd keresztülsétál rajta. Olyan, mint a viharos tengeren hánykolódó Odüsszeusz, vagy az evező nélkül sodródó Trisztán. Nem te választod magadnak tudatosan saját sötét éjjeledet. Ezt csak úgy kapod. Ez a te kötelességed, melyet meg kell fejtened, majd sarából ki kell mosnod a benne lévő aranyat.

Alighanem többet tudhatsz meg lelked mélységeiről a fájdalmas és zavarodott időkben, mint a kényelem óráiban. A sötétség és az elragadó örvénylés egyfajta módon felélénkíti a képzelőerőt. Olyan dolgokra is fényt derítenek, melyekről egyébként talán tudomást sem vennél. Az érzelmek és gondolatok egészen más spektrumára válsz érzékennyé. Érzéseid és gondolataid minden határt áthágó szélsőségeit tapasztalod meg, és olyan dolgokat tanulsz, amelyeket észre sem vennél a rend és a ragyogás pillanataiban.

A lélek sötét éjszakája egyáltalán nem különleges vagy ritka. Az élet természetes része, melyből legalább annyit gyarapodhatsz, mint a hétköznapi életszakaszokból. Csak nézz körül barátaidon és ismerőseiden: az egyik válik, a másik édesanyja halálos beteg, egy gyermek súlyosan megsérült egy balesetben, másvalaki nem kap munkát. A legtöbbjük letört és furcsamód viselkedik. Ráadásul mindez csak a saját életünk alapján ma összeírható lista, amibe még bele sem vettem a világban zajló háborúkat vagy a fenyegető terrorizmust. Mindezek egyfelől félelmet váltanak ki belőlünk, ugyanakkor a felfedezés és a tapasztalás lehetőségét is kínálják.

Ha minden erőddel megpróbálsz eliszkolni önmagad sötét éjszakája elől, akkor mindenképpen elmulasztod az általa feladott leckét, a vele járó jelentős változásokkal együtt. Bátorítani szeretnélek: lépj be önnön sötétségedbe, minden erőddel és értelmeddel, mert teljesen újszerű látásmódot alakít ki önmagadról, amely újraértelmezi önértékelésedet, önazonosításodat. Lehet, hogy a folyamat forrása kívülről érkezik: bűnözés, nemi erőszak, abortusz, megcsalatás, üzleti gondok, túszejtés vagy terrorcselekmény formájában, de ennek ellenére magunkban kell felfedeznünk az új erőforrásokat, és egy új életszemléletet. Nem az a célunk, hogy megfejtsük a sötét éjszakát, hanem hogy gazdagodjunk általa.

Utunk kellős közepén egy sötét erdőben találtam magam. Letértem az egyenes ösvényről. Nem könnyű beszélni róla: oly áthatolhatatlan, vad és rögös volt az erdő, hogy még most is elfog a félelem, ha csak rá gondolok... Nem tudok értelmes magyarázattal szolgálni, hogy hogyan keveredtem bele. Rögvest álmossá váltam, mihelyst letértem a helyes ösvényről.

Dante: Isteni színjáték, Pokol, Első ének

Válogatott bölcsességek

• A tanuló legalább három lépést tegyen előre erkölcsi fejlődés terén, amíg egyet előrelép szellemiekben.

• Meditálni nem lehet valamiről. A szó azt jelenti, hogy az ember kiüresíti magát és ebbe az ürességbe esetleg bejön valami, talán transzcendens tartalom. A bizonytalanság egyfajta nyitottságot jelent, amikor az ember mindent elképzelhetőnek tart. 

• A szeretet és annak kiterjesztései – mint pl. az elfogadás, elismerés, a tisztelet – a legerősebb gyógyító erő. A szeretetet a szívvel azonosítják. Némely tradícióban úgy érzik, naponta ellenőrizniük kell a szívük állapotát: teljességét, nyíltságát, tisztaságát, erősségét. Ha valamit csak fél szívvel tudunk csinálni, annak a jele, hogy rossz helyen vagyunk, és ideje kilépni abból a helyzetből. Aki nem nyíltszívű, annak a szíve be van zárva, védekezik, visszahúzódik. „A gyógyulás: kinyitni azt, ami bezáródott, és meglágyítani, ami megkeményedett.“ Megtanulni hinni önmagunkban, a másikban, az életben.

• A hit azt jelenti, hogy megtanultuk, miképpen legyünk biztonságban akkor is, ha a „nem tudás“ állapotában vagyunk. A hit ellentéte az, amikor megpróbáljuk kontroll alatt tartani azt, amit nem lehet. Akinek nehéz elfogadni a meglepetéseket, a váratlan helyzeteket, az ragaszkodik a megszokotthoz, merevvé válik.

• A Tanító tudja, mindig a megfelelő személyek vannak jelen – bármikor is kezdjünk el valamit, az mindig a megfelelő idő, - ami történt, az az egyetlen dolog, ami megtörténhetett, - és ami elmúlt, elmúlt. Ezek az elfogadás mindenkor érvényes törvényei.

• Az ember gyermekkorában az anyag világát látja, és el is hiszi, hogy csak ez van. Ám később minőségi változás szükséges, meg kell érteni, hogy van egy szellemi valóság is. És hogy az anyagi világ értékrendje – minél több pénzt, hatalmat összeharácsolni – csak látszat, és pusztán a lét feltétele. 

• A másik embert úgy kell elfogadni, ahogy van. Meg kell tanulni a másikra kritika nélkül figyelni – ez ugyanis gyógyít.

• Nagyon fontosnak tartom a meditációt, pontosan azért, hogy az embereket átvezessem az anyagi világ értékrendjéből a fény értékrendjébe. Tehát, hogy észrevegyék, itt az idő és a tér illúziójában élünk, de a lélek nem ezekre a törvényekre hallgat.

Az élet maga a változás /részletek/

Minden rajtad múlik. Vagy belebódulsz az információk hálójába, vagy pedig valahol legbelül, bensődben megkeresed a pislákoló fény forrását, s elindulsz önmagad megismerésére. Ezt az utat járva másfajta képet kaphatsz önmagadról és a világban elfoglalt helyedről. Így nem fogsz meglepődni azon, hogy minden, ami veled történik, s amilyen körülmények között létezel, az bizony a te műved. Jusson eszünkbe, hogy az élethez mennyit kértünk, s amit kértünk, megadatott. Kellenek vakablakok, mert csak mögöttük a sötétben ébred fel bennünk az igény a fényre. Igény a feltámadásra. Az életre. A jelek itt vannak körülöttünk. Meg kell tudnunk fejteni őket, meg kell értenünk a világot. Hogy az élet nem ismétlődik, hanem újrateremtődik. De ez nem rajtunk kívül, tőlünk függetlenül, hanem bennünk és általunk zajlik. A világ olyanná válik körülöttünk, amilyenek mi magunk vagyunk. A mi belső világunk képe tükröződik vissza a kinti világban. A mi gondolataink teremtő ereje által vált a világ olyanná amilyen. S ez által az erő által lehet fordítani rajta. Vissza kell találnunk eredetünkhöz. Bizony rajtunk múlik, hogy magunk mögött tudjuk-e már végleg a zivataros terhes időket, hogy ránk derülhet-e a békesség hajnala? Meg tudjuk-e nyitni szívünket a felénk áramló szeretet előtt? S tudunk-e még nem egymásból, hanem egymásért élni?

• Az ige maga a kimondott szó, a kimondott szónak teremtő ereje van. Ezért fontos odafigyelni arra, hogy mit mondunk, azt hogyan mondjuk, és miért mondjuk. Mert a torokcsakrában fellépő változás felerősíti a kimondott szó teremtő erejét. Lehet válogatni az építőkövekben, így meghatározzuk azt a belső világot, amelyet a körülöttünk levő világ hordoz lenyomatként. Meg lehet találni a harmóniát, a rezgések hatására bontódhatnak le a megrögzült dolgok, szóródnak ki a fölöslegessé vált kacatok, amik zavart okozhatnak az elmélyülésben.

• Amikor megvívjuk a mi kis harcainkat a belső sárkányainkkal: az önzéssel, a függőséggel, a hiúsággal, mindenfajta rossz tulajdonsággal, akkor bizony mi is megkapjuk a további ajtó felnyitásához a kulcsot, mint a mesékben, esélyt, hogy föladva önmagunkat a másikban teljesülhessünk ki.

A másikkal való találkozás többet hordoz magában: esélyt ad arra, hogy a másik arca mögé pillantsak, s lényének mélyén megleljem azt az isteni fényt, mely saját lényegi valómmal azonos. A másik ember lelkének titokzatos mélységében Isten fényét meglelni: ez az a feladat, amellyel a szellemi kereső szembesül. Mert a másikkal való találkozás esély a szellemi ébredésre, Isten ajándéka, mely révén a valóság újabb és újabb arculatában tárja elém önmagát, azt az isteni szikrát, mely lényegi Önmagammal – mindenek lényegi Valójával – azonos. Így kapok esélyt arra, hogy a másikkal szemben állva kiteljesíthessem valódi Önmagam; hogy Önmagammá legyek, s Önmagam fényében meglássam a másik igaz valóját: a magam, a másik és az egész mindenség egyetemes Valóságát. Azt a Valóságot, melynek fényében nem „én” és „te” találkozunk, hanem az Isteni Valóság örvend önnönmagának.

Közel kell, hogy kerüljek hozzá, át kell hidalnom a bennünket elválasztó fényévnyi szakadékot, s ez egyetlen lépéssel úgy tudom megtenni, hogy a másikban meglátom önmagam. Nem mint tükörképet, nem mint eszmét, hanem mint valóságot, az önvaló isteni szikráját. Nem pusztán érzem, hiszem vagy vallom, hogy a másikban én is benne vagyok, hanem megtapasztalom ennek valóságát. Egy vagyok vele. Azonos vagyok vele. 

Ahhoz hogy önmagam legyek, hogy Önmagam meglássam, végtelenül meg kell haladnom önmagam. Ahhoz hogy lényem Forrásába térjek, mely veled azonos, mindenekelőtt ki kell lépnem korábbi önazonosságomból, fel kell adnom korábbi önös, kicsinyes öntudatomat, „egómat”. Határtalansággá kell, hogy legyek, mert csak ott talállak meg téged, a másikat, azt a valóságot, ami te magad is vagy.

Ahogyan befogadom a lelkem alapjául szolgáló Lét határtalanságát, úgy szűnik meg a semmiben lebegő pontok között kifeszített identitásom bizonytalansága és lényem külső tárgyak által soha ki nem elégített, beteljesedésre való éhsége, s úgy leszek mindinkább teljes, áradni s önmagam határain szeretetben túlcsordulni képes. Így – szeretetben túláradva – válok egyre inkább önmagamat meghaladó Önmagammá, mi több Teljességgé, a határtalanság szélesre tárt kapujává. Ekkor ébredek rá: a határtalanság benned is éppúgy jelen van.

• A nehézségek nem külső okokra vezethetők vissza, azok bennünk, önmagunkban vannak. Az első lépés, hogy elképzeljük saját magunkat, mint tőlünk független személyt, tudatosítván jó és rossz tulajdonságait, s természetes ellenszenvünket leküzdve igyekszünk ezt az embert jóindulatúan megérteni, elfogadni és megszeretni. Közelíthetünk a jelen felé gyermekkorunktól más személyekre is kiterjeszthetjük e gyógyító folyamatot. Az ilyen tudatállapotok gyakorlása közelebb vezethet ahhoz, hogy megértsünk másokat, akkor is, ha ok másképpen fogják fel a világot, s esetleg rájöhetünk arra, hogy nem érdemes önmagunk elől menekülni, hiszen a személyiségünk csupán szüntelenül változó, összetett képződmény, s a változások kulcsa a mi kezünkben van.

• Hagyd a láncokat, Neked ezekre nincs szükséged. Minden, ami földi, megkötöz. Egyedül a Szeretet szabadít fel. Gyakorold, ezen múlik minden.

• Az anyag nem más, mint sűrített gondolat. Ha az anyagot ritkítod, átszellemesíted. Ez a feladatod. Szellemi síkon táncolj. Légy gondolat, és akkor az emberek, a nézők érezni fognak, nem csak látni. Ha gondolattá válsz, szárnyad nő és szállni fogsz. Ki tudod terjeszteni magad.

Az életed során, a körülményekre hivatkozva olyan viselkedési formákat veszel fel, ami a Te lelkednek idegen. Elkezdesz szerepet játszani, ami nem a tiéd. Érdekesek az emberek. Szinte senki sem akarja a saját szerepét játszani. Mindig a másikét akarjuk. Azt hisszük, az jobb, az könnyebb. Nem tudunk belenyugodni saját karmikus sorsunk által kijelölt szerepbe. Igaz, nem is tudjuk, mert nem akarjuk tudni. Nem tudjuk azt mondani, hogy legyen meg a Te akaratod. Azt hisszük, okosabbak vagyunk az Istennél.

El kell jutni arra a szintre, amikor már teljesen elfelejtkeztek a testről. Ezzel teljesen tisztába kell lenni, és akkor teljesen oldottan, izgalom, feszültség nélkül fognak kilépni a színpadra az emberek elé. Ők már nem csak a szerepet, a formát táncolják, hanem a tartalmat is, amit a bennük Élő Szeretet táncol el. Az igazi tartalmat csak ez a Szeretet képes megmutatni, és az eredményen még ők is megdöbbenek.

Az életfeladatokat nem elég nagy általánosságban megoldani. Ennél sokkal fontosabb az egyéni életben megtalálni rájuk a megoldást. Ugyanis ez a legnehezebb terep, ahol a belső harcainkat mind lelki, mind szellemi szinten meg kell harcolnunk. A legnagyobb győzelmeket sosem mások felett aratjuk. A legnagyobb győzelmek, azok a magunk felett aratott győzelmek.

Mikor tudunk a bennünket körülvevő világban rendet rakni? Csak akkor, ha a belső világunkban megtesszük ugyanezt. Mert a körülöttünk lévő világ belső világunk tükörképe. Kapaszkodóként lehet használni a felismerést: ha valami a másik emberben bosszant, azt a tulajdonságot bizony tudat alatt te magad hordozod.

• Az anyagról tudjuk, hogy nem más, mint a tér és az idő keresztjébe foglalt fény. E tehertételen végül is akkor léphet túl az ebbe az idősávba zárt lélek, miután megtapasztalta a testiség nyújtotta örömöket s azok lefelé húzó hatását, akkor tudja majd ezt a bezárt fényt kiszabadítani és magasba emelni. Meg kell szabadulnia ettől a világtól, önmagát kell legyőznie ahhoz, hogy a lélek szintjére érhessen, s eggyé válhasson másik felével, azaz belépjen a teljességbe. A gond nem ott kezdődik, hogy anyagi világban élünk, s az sem baj, hogy az anyagi világ érzéki örömöket nyújt a számunkra. Mert itt, a polaritásban, a kettősségben van lehetőségünk a tapasztalásra, s ezen keresztül a felemelkedésre is. Tehát nem hagyhatjuk ki az életünkből. Mindent akkor kell megtenni, amikor annak itt az ideje, azért, hogy a későbbi időkben ne a meg nem élt múlt köszönjön vissza, amikor már nem tudunk mit kezdeni vele. A gond akkor kezdődik, ha nem tudunk lemondani a matériáról, s nemhogy emelkednénk, hanem egyre mélyebbre süllyedünk benne. Amikor elhisszük, hogy a koporsóba zárt testtel ér véget az élet. Pedig az át menetelkor nem a test előtt tisztelgünk, hanem a szabaddá vált lélek előtt, aki korlátaitól megszabadulva elindulhatott a fény felé. A lélek immár önfeledten úszhat az újra meglelt szabadságban, akár az almafák a fényben.

Ha odafigyelsz, akkor meghallod a kicsiny madár énekéből az életörömöt, s mindazt a bölcsességet, amit élete során megszerzett. A maga módján adja hírül, hogy az élet szép, hiszen itt a tavasz, s újjászületik minden. És mégsem indulunk nulláról. Nem kezdünk semmit fehér lappal, hanem hozzuk magunkkal az előző életeinkben megszerzett tapasztalatainkat, s vetjük el szabad akarattal azokat a magvakat, amelyekből mostani életünk sarjad. Ki mint vet, úgy arat. S amit aratunk, azt el is kellett vetnünk. Az élet csupán ajánlatot tesz nekünk, amivel elhatározásra késztet bennünket. És mi ezt elfogadjuk vagy nem, ebből a szempontból teljesen mindegy. Akkor is döntünk, ha nem döntünk. Ám ha nem döntünk, annak a következményeit is viselnünk kell. Ilyenkor szól bele életünkbe a végzet. Akkor, amikor az ember maga nem tudja megteremteni a harmóniát, mert határozatlan, mert téblábol, vagy netán túl akaratos, és mindent akar. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a döntéseinket hogyan hozzuk. Az élet törvényei szerint-e, vagy saját, túlduzzasztott énünk akaratának engedve. Mert az ember teremtője, hordozója és túlélője saját sorsának. De a kiegyenlítő igazságok elől senki sem menekülhet. Az igaz hogy mindig könnyebb másban keresni a hibát s megnevezni őt az ok okozójaként. De ez a tényeken mit sem változtat. Ha én rosszindulatú vagyok, és ezen nem tudok változtatni, akkor ezek a rosszindulatú gondolatok megsokasodnak körülöttem, ezáltal mérgezem a kis és nagy közösség életét. A negatív gondolatok felerősödése természeti vagy társadalmi katasztrófákhoz vezethet. Viszont ugyanígy igaz ez a pozitív gondolatokra is, melyek az éterben közös erőforrást hoznak létre, amely tartalékot és kapaszkodót jelenthet. Egyik leghatékonyabb mód ennek az erőforrásnak a létrehozására az áldás és az ima. Ezek a legfinomabb rezgéstartományban vannak és mindenki számára bármikor elérhetők.

A kamaszkor jól felismerhető jegyeit mutatja fel abban, amikor önmagát kívülről határozza meg, s legnagyobb csatáit önmagával vívja, majd ezt kiterjeszti a körülötte lévő személyekre. A felnőtt és a gyermek belső harca ez. És meg kell tanulnia, hogy az ő szabadsága ott ér véget, ahol a mások jogai elkezdődnek. Felnőtté pedig csak attól válik, ha felelősséget tud vállalni saját magáért, a rábízott javakért és másokért is. Sokan már kamaszkorban meghalnak, és így öregszenek meg.

• Az élet maga a változás. Minden mozgásban van, semmi sem állandó. Ez bizony nem teszi könnyűvé a helyzetünket akkor, amikor belemerülünk napjaink ügyes-bajos dolgainak intézésébe. Az ember bosszankodik, dühöng, s mivel a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, tehetetlenségünkben a kezünket is ökölbe szorítjuk, s egyre nyeljük, nyeljük a mérgeket a szó szoros értelmében. A gondolati síkról, ha leérkezik a fizikai szintre, a bosszúság materializálódik, anyagiasul, s valóban méregként működik, munkát adva ezzel a belső elválasztású mirigyeinknek, az immunrendszerünknek, a kiválasztó szerveknek, hogy aztán megszabadulhassunk tőle. Bosszankodunk, hogy aztán beteggé váljunk. Majd megint van ok tovább bosszankodni amiatt, hogy betegek vagyunk. És hurrá lehet kezelni a tüneteket: gyomorfekély, májelégtelenség, székrekedés. Mert a bosszúság is valójában negatív energia, tehát diszharmóniát okoz. De mi is a bosszúság?

Azért bosszankodunk, ha ügyeink nem úgy alakulnak, ha valami nem felel meg az elképzeléseinknek. A kapcsolataink nem olyanok, amilyeneknek szeretnénk. Mások miatt vagyunk bosszúsak, tehát önmagunkat büntetjük miattuk. Pedig másokat egyszerűen nem tudunk megváltoztatni. Ahol lehetőségünk van a változtatásra, azok mi magunk vagyunk. Nekünk van módunk arra, hogy elképzeléseinket, vágyainkat megváltoztassuk. Megfogalmazni vágyainkat, ez bizony akarati kérdés, amely mögött nincsen hit. Tehát nincs az a belső bizonyosság, amely által legyőzhetünk minden akadályt, és a gondolat fegyelmezése segítségével legyőzhetjük akár a bosszúságot is. Mert hittel mindig célba érhetünk.

S ha megkérdezzük az embert, ki vagy te, akkor téblábol, haboz, de egyértelmű válaszra nem nagyon számíthatsz. Pedig hát ő is az egésznek a része. Egy teljességnek a része, ahol ő maga is egy teljességet képez, s magában hordoz a teljességre vonatkozó minden információt. A makrokozmosz vetül le a mikrokozmoszba.

Szeretni annyit jelent, mint a kozmikus rendben uralkodó törvények szerint élni, és azt továbbadni, felismerni, és megismerni a szellemi törvényeket ennek okán alapvető feladat, mert nélküle nem tudjuk a világot megérteni, s egy idő után létezni sem tudunk benne.

A türelmes várakozás, a belső várunk feltérképezése és megtapasztalása majd végül annak teljes lebontása itt most a feladat. Ha sikeresen vesszük a lépcsőfokokat, akkor végül is megtalálhatjuk azt, amit keresünk. De ahhoz hogy a fokokat megmásszuk, a térdünknek hajlékonynak kell lennie. Nem véletlen, hogy a térdhez az alázat kötődik. Akinek ugyanis a térde fáj, annak az alázatra való képességét kell megvizsgálnia. Vajon alázatos tudok-e lenni a körülöttem lévő világ és önmagam iránt? Persze ez egyáltalán nem a megalkuvást, megalázkodást jelenti. Sokkal inkább azt, hogy felismerem a saját értékemet és az ebből fakadó felelősségemet. Azt, hogy minden történésnek a mozgatórúgója bennem rejlik, s hogy nem mindig és mindenért mást teszek felelőssé. Mert így ezzel soha nem oldok meg semmit, soha nem tudok lépcsőfokokat megmászni, lelki szinten sem, és ez végül aztán testi szinten is megnyilvánul. Mert a betegség üzen az embernek: lelki szinten valami nincs a helyén. Ha az egészséget akarom elérni, helyreállítani a harmóniát, akkor legbelül, a lélek szintjén helyre kell rakni a dolgokat. A sorsot sem érdemes ilyenkor emlegetni. Mert azt mi terveztük meg annak idején magunknak, hogy tapasztalással tanulhassunk. Különben sincs jó és rossz sors, s végleges sors, mert mindig lehet rajta változtatni.

Száraz György / A magyarság beavatottsága: a szoláris tudat

A szoláris tudat kifejlesztése

Az emberi félelmen túl létezik egy állapot, mely a teljes világossággal analóg: szabadság, tudatosság, tisztánlátás, az Énben lakozó végtelen potencialitás kibontakoztatása, belső ismeret, bölcsesség, hősiesség és bátorság jellemzi. Ez a szoláris tudat. Van, aki ebben nem hisz és van, akit már belülről fűt!

A magyarság hanyatlik és egyre többen kerülnek aggasztó helyzetbe egzisztenciálisan. Ezt az anyagilag is terhes állapotot tetézi a nem tudás, a féligazságok sűrűje és a valós információknak álcázott, illetve valós meglátásokkal megspékelt, ám spirituális ideológiai célokat szolgáló irányzatok tömege, mely már a csapból is folyik.

Sokan ma nem igazán szelektálnak. Ha van néhány olyan direktívapont, amelyik megerősíti az emberek pillanatnyi, igazságnak vélt szellemiségét, akkor hajlamosak elfogadni az összes többi járulékos alapelvet is. Így lehet a szeretet, Jézus, a kereszténység, a nemzettudat, a szebb jövő, az összeesküvés-elméletek, a balsors vagy épp az összetartozás és összetartás szlogenével és közös nevezőjével érvényesülni és elterjeszteni manapság egy eszmét.

Ezzel szemben én azon az állásponton vagyok, hogy a változások és főként a magyarság felébredése csakis valódi, radikális és fokozatos belső átalakulások, katarzisok és megtisztult akarat által mehet végbe. Ha a változás nem megy végbe belül, akkor az nem változás, csak műviesség és a változás látszata, vagyis hit abban, hogy megváltoztunk. Sokan képesek elhitetni magukkal és egymással, hogy ők már megváltoztak, kvázi"megvilágosodottak", ennélfogva ők már az Új Kor emberei. Mostanában inkább úgy kéne fogalmazni, hogy a Korszakváltás emberei.

Ha így haladnánk, akkor csak cseberből vederbe jutnánk, hiszen éppen abból a csordaszellemből (nyájszellemből) kellene eme korszakváltás kapcsán kilépnünk, kiemelkednünk, amely majd 2000 éve jellemzi az emberiséget. Ha nem születnek tiszta tudatállapotokból származó belső felismerések az emberekben, akkor az csak a tömegmanipuláció egy újabb hajtása lesz.

Ahhoz, hogy ez végbemehessen nem műkedvelőnek, hanem felelősségteljesnek és egy belső ösvényt követőnek kellene lennünk. Nem a testen kívül létező világban, hanem elsődlegesen a belső világban kell feltárnunk Ön-magunkat. Ehhez minden potenciállal rendelkezünk és most már lassan minden külső ismerettel is, csak éppen a megvalósítás késik.

Eddig még senki sem világosodott még meg könyveket olvasva, jókat beszélgetve vagy önmagát dicsőítve, miként félelemmel a szívében sem. Nem! Azért úttalan és céltalan ma sok derék magyar lélek élete, mert szorong és a rá nehezedő nyomás már elviselhetetlen. Sajnos ez egy hiányállapotot teremtett, melyet ma sokan sokféle dezinformációval próbálnak feltölteni. Így szinte járványszerűen terjednek olyan ordas eszmék, amelyek megint csak nem a belülről lassan felsejlő tudás kívülről érkező infókhoz képest lényegesen lassabb áramlását, kibontakozását katalizálják, hanem újra meg újra visszarántanak a valóság külszíni burkaihoz.

Szó nincs arról, hogy bárkit lebeszélnék a cselekvésről vagy a tettről, de a spirituális értelemben véve gyenge cselekvés csak eleinte üdvös, hosszútávon fokozatosan belső cselekvésekkel kell összekapcsolódnia, máskülönben célt tévesztetté válik. A meditáció, az ima, a koncentráció, a lelki gyakorlatok és rítusok, melyek autentikusak és igazodnak az egyéniség fejlődési fokozatához, mindig a legüdvösebbek. Másfelől ezeket megtalálni, ezekre ráérezni, igazi kihívás, kivált ha nincs egy avatott szellemi vezetője az illetőnek. (És itt jön egy újabb probléma, nevezetesen a szellemi vezetettségé, mely sokszor jobbára szellemi megvezetettségbe csap át és drámai problémákat, meghasonlások sorát idézi elő, éveket véve el ezzel az életidőből.)

Az ember úgy érheti el a belső, értékes és maradandó spirituális-lelki átalakulást, hogy eljut a szoláris tudatához. Minden ember lénye originálisan rendelkezik egy olyan Én-résszel, melyet szolárisnak hívunk. Ez olyan, amelyet sohasem lehet elvarázsolni, megtéveszteni és félrevezetni, merthogy önmagával azonos, önmagában teljes és tökéletes. Ez az Én - így nagybetűvel - minden emberben megtalálható és főbb tulajdonságai a következők: halhatatlan, transzcendens tudással teli, éber, legyőzhetetlen, a szabadság állapotában létező... ergo szent.

A 21. századi ember szoláris tudata jó mélyre van temetve. A hozzá való eljutás valódi életművészet, de mindenki számára nyitott és előbb-utóbb elérhető út. Persze, aki nem hisz benne, vagy sokáig kételkedik a realitásában, az még meg sem közelítette ezt az isteni középpontot. Merthogy az ember szoláris tudata valódi Nap-tudat, s mint Nap nem csak a fényével világítja át az élet minden létsíkját, hanem fénybe borítja az elmét is és felperzseli azokat a belső akadályokat, melyek bizonytalanságban, függőségben és alávetettségben tartják az Embert. Azt az Embert, amilyenné a mai ember válhat majd egyszer. A szoláris tudat kialakítása nem vehető meg pénzért, nem siettethető és nem lehet kiskapukon keresztül sem megközelíteni. Az ember szoláris tudata olyan, amit csak azonosulással lehet elérni. Ez az eggyé válás nem lehet hamis.

Aki a szoláris tudatát elérte, az belülről örvend a transzcendentális tudásnak, azaz nem függ attól, hogy ki mit duruzsol a fülébe, ki miről próbálja győzködni, vagy ki mivel próbálja félrevezetni. Ez éppen attól dogmatikus, hogy a külvilág dogmatikája felett áll.

A jövő emberisége - élén a magyarsággal - ilyen szoláris tudattal rendelkező emberiség által fog megszületni, véleményem szerint. Ez nem akar prófécia lenni, de akár az is lehetne. Ahogy tetszik. Mindazonáltal, a szoláris tudat csak szent cselekedetekből fakadhat. Ezek indíttatásáról a Sors fog gondoskodni, miként arra A Kárpát-medence a magyar ,,Szent Grál" című cikkemben rávilágítottam.

A szoláris tudat ahhoz az isteni Énünkhöz kapocs, amelyben az isteni emlékezet örök lángja ég. Ennek nincs szüksége tankönyvekre, hogy azok felvilágosítsák a történelemről vagy a világ kulisszatitkairól, mert a szó tiszta értelmében okkultista: ismeri a titkokat. De lényeges sajátossága, hogy nem kívülről, hanem belülről ismeri a világ múltját, jelenét és jövőjét. Elérni pedig egyféleképpen lehet ezt az időfelettiséget: a meg- vagy átistenüléssel. Erről szól a szoláris tudat. Ebben jártak régen élen a magyarok és éppen ezért vár ránk karmikus előjogként, hogy ismét ebbe a helyzetbe kerüljünk. A folyamat már elkezdődött, de még csak az elején járunk, pontosabban még csak azok járnak előrébb, akiknél ez a folyamat már elkezdődött.

Boldog napot!

Élet, életek, realitás...

Élet, életek, realitás – mindez csak annyit ér, amennyit felfogunk belőle. Az élet nem velünk történik, hanem általunk. A realitás nem rajtunk kívül álló dolog. Mi alkotjuk a magunk realitását a nap minden pillanatában. Az IGAZSÁG a legvégső szabadság és a legvégső felelősség. Minden lehetséges, ha hiszel benne és megszolgálod.

Micsoda világ! Mind holdkóros idegenként bolyongunk benne, egymásnak ütközünk, ahelyett, hogy valódi kapcsolat jönne létre közöttünk, elbeszélünk egymás mellett. Félünk a saját szavainktól, meg a másokétól is. Akkora a kommunikációs csőd, hogy szomjazunk a bizalomra, úgy kapaszkodunk a kedvességbe a gyöngédségbe, mint fuldokló a mentőcsónakba. Nagy kétségbeeséseinket igyekszünk halk türelemmel elviselni, nehogy megbillentsük a mások hajóját, s főleg ne a magunkét. Mindig reménykedünk abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak, töprengünk mit tehetnénk, míg azután intézményesül a hiábavalóságunk, már már azt hisszük biztonságosabb nem is tudni, mi az életünk. 

Eddig ahhoz szoktam, hogy olyan világban élek, ahol épp azért mert úgy élünk, ahogy élünk – szinte lehetetlen időt szakítani az önmagunkba nézésre. Ahol a puszta életben maradás, hát még a csúcson maradás! – épp ellenkező irányú magatartást követel. Ha az ember nem figyeli árgus szemekkel hol tart a szomszéd, akkor egyszer csak lemarad. Ha az ember sikeres, akkor gyorsan kell pörgetni a mókuskereket, hogy az is maradjon. Ha az ember szegény, akkor meg a túlélésért kell hajtania. Önmagadra sosincs idő. Arra, hogy semmit sem csinálj, élvezz egy naplementét, hallgasd a madárdalt, figyeld a méhecskét, meghallgasd saját gondolataidat, inkább, mint a másokét. Az emberi kapcsolatok felszínesek, komolyabb célokra vágyunk, mélyebb értelmezésekre, de csak körülbeszéljük őket. A versengő életvitel mellett nem jut idő gondolkodni azon, kik vagyunk, kik lehetnénk, mit jelenthetnénk egymásnak.

Egyedül, hideg szó. Mindenki retteg a magánytól. Bárkivel élünk, hálunk, a végső elemzésben egyedül vagyunk – egyedül önmagunkkal, és ez a bökennő. Sok kapcsolat fulladt kudarcba azért, mert az érdekeltek nem tudták önmagukról, kik ők, még kevésbé a partnerükről. 

A régiek ezt mondották: tanulmányozd önmagadat, mert az ember önmagában találja meg a válaszokat problémáira. Mert az emberi szellem, minden tulajdonságával a testivel s a lelkivel egyaránt, az egész nagy szellem része. A válaszok tehát bennünk rejlenek. Sorsunk és karmánk attól függ, mit tett a lelkünk azzal, amit fölismert. 

A valóság csakugyan egyszerű. Csak az ember akarja agyonbonyolítani. És az ember nem tanulhatja meg az igazságot, mint egy leckét. Saját magának kell átélnie ahhoz, hogy továbbléphessen. Az igazság megismerése és megélése: küzdelem. Ne feledjük: az ember természetes lakhelye nem a Föld, az ember természetes lakhelye az éter. Minden egyes ember ismeri már az isteni igazságot. Csak összebonyolították, megfeledkeztek arról, hogy ismerték. Mindenki békességre vágyik. A belső békességhez nem az értelmen át vezet az út, hanem a szív legbelsején át. A szív legbelsején át az ember rátalál Istenre, a békességre és önmagára.

Ugyan, vajon az egész élet, a születéstől a halálig, minden álmával, nem álom-e maga is? S mi való életnek hisszük, realitásában nem kételkedünk, de hátha csak azért, mert nem ismerjük a másik, reálisabb életet? Életünk ama reálisabb élet egyik álma, s ez így megy vég nélkül egészen a leges – legutolsóig, az igazán reális életig – Isten életéig.“ ( Lev Tolstoj – levelek) 

Semmi sem jelentéktelen, semmi. Minden gondolathoz, minden gesztushoz, mindenhez, amit mondok és teszek, energia kapcsolódik, remélhetőleg pozitív energia. Az agyam mélyén állandóan tudatában vagyok, hogy igenis létezik harmónia, mármint valóságos energia formájában; forrás ez, amelyből meríthetek. Tudom, hogy minden történésnek oka van. És azt is tudom, hogy minden jó tettemet, minden megosztható örömöt, minden jó szót, még egy „jó reggelt“–et is valahol valamikor visszakapok. Ez nem olyan, mint piros pontokat szerezni az iskolában. Ez sokkal jobb érzés. Mintha máris egy egyetemességben élnék. Minden jelen pillanat fontossá válik. A múlt, a jelen és a jövő kölcsönösen összefüggnek, ugyanannyit érnek.

A világban mindenütt vég nélküli vitákba keveredünk. Az önzés és a versengés nemcsak a boldogságnak árt, hanem a személyes sikereknek is. Valami hiányzik. A válasz bennünk rejlik.

Az élet pozitív és negatív vonatkozásait azonos módon vegyük tekintetbe. A kettő mindig együtt jár. Az élet e két elem égése. Meg kell próbálni legyűrni a negatívot a pozitívval, és sokkal boldogabbak leszünk. 

Egy fölismerés: bármilyen boldog vagyok is egy adott pillanatban, közben mindig tudom, mekkora küzdelembe kerül ez. A valamiféle baj mindenre ráütheti a bélyegét. Bármily jónak is látszik valami, mindig észre kell venni a negatív oldalát is.  Ez persze megfordítva is igaz. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt.

Amikor az ember sikeresnek, elfoglaltnak, felelősségteljesnek, és kreatívnak érzi magát, akkor nem nagyon veszi észre, hogy a lénye legmélyén hiányzik valami. Régebben vakmerőbb voltam. Sőt, szinte mindent vakmerőbben csináltam, nem sokat töprengtem rajta. És közben pompásan is éreztem magam. A felnőttség azt jelentette, hogy mindinkább tudatosultak bennem a dolgok következményei. Legyen az fejesugrás a vízbe, avagy egy új szerelembe. Tudatosan, de vígan és kíváncsian. Sőt mi több, most még sokkal inkább a jelenben, a mostnak vágytam élni – éspedig teljes életet. Elvégre éltem már életeket a múltban és alighanem fogok még a jövőben. Ez a hit csak még inkább arra sarkallt, hogy szívvel-lélekkel a jelennek éljek.

Szerintem nem az a fontos, hogyan csináljuk a dolgokat, az számít inkább, miért. Sokan ugyanazt keresik, csak különböző irányból. Én mindig azt hittem, magamat keresem, amikor utazom. Az utazás voltaképp önmagamon át vezetett. A válaszok benned vannak. Te vagy a világegyetem. Ezért egyenlő alapjában mindenki. Mindenkinek van énje, függetlenül attól, melyik életét éli épp.

Krisztus volt a leghalandóbb ember, aki valaha e bolygón járt. Magasan fejlett spirituális lélek volt, az volt a célja a Földön, hogy a Magasabb Rend tanításait terjessze. Ő mindnyájunknál többet tudott az életről, a halálról és Istenről. Oda kell figyelni mit is mondott Krisztus. Minden tanítása a szellem, a test és a lélek ismeretének megértéséről szól. Már jóval Krisztus előtt, a Mózesnek tulajdonított Első Parancsolat is az Isteni egység elismerése, a Szellemé, a Testé és a Léleké. Krisztus azt mondta, hogy az Első Parancsolat a legfőbb parancsolat, s ennek félreértelmezése az utána következő többi egyetemes törvény félreértelmezése lenne. De, így mondta, ahhoz, hogy teljességgel megértsük, meg kell értenünk, hogy az ember lelke és szelleme örök, s a lélek egyre magasabbra és magasabbra tör, a tökély felé, amíg szabadok nem leszünk.

Mindennek, amit nap, mint nap teszünk, vagy mondunk, életünk során következményei vannak, s ahol ma tartunk, az mind abból fakad, amit előzőleg tettünk. Ha mindenki érezné ezt, ha a zsigereiben tudná, akkor ma jobb lenne a világ. Ki mint vet, úgy arat, akár jól, akár rosszul. Ezzel tisztában kell lennünk. De gondold ezt át. Ha nem ebben az életben aratsz, akkor mikor? A mennyben? A pokolban? Még a vallás is hisz az okban, okozatban. Ezért volt, hogy amikor elvetették a reinkarnációt, kitalálták a poklot, meg a mennyországot, hogy a be nem következett okozatokra helyet találjanak. De miért könnyebb hinni egy feltételezett mennyben és pokolban, mint a földi reinkarnációban? Első ránézésre melyiket látod valószínűbbnek? Majd gondolkodtam egy kicsit. Az is lehet, hogy egyikben sem hiszek. Meglehet, hogy az élet mégis csak egy megmagyarázhatatlan véletlen. Akkor senki sem felelős semmiért. És én nem viselem el a zsákutcákat, és azt hiszem, te sem. De hát ezt te döntöd el. Ez visszavezet az egyénhez, a személyhez. Ezt jelenti a karma. Amit az ember cselekszik, jót vagy rosszat, az végül visszaszáll rá. Talán nem ebben a megtestesülésben, nem ebben az életben, hanem a valamikori jövőben. És senki sem kivétel. 

A lélek tudománya az, ami hiányzik. Az anyag nem hal el, csak formát változtat. A fizikai halál is csupán ezt jelenti. Amikor meghalunk, csak a testünk hal meg. A lelkünk csupán elhagyja és asztráltest formáját ölt. A lelkünk az, ami állandó, bármily formát is vesz föl. A testünk csak ideiglenes háza a lelkünknek. Az számít, mihez kezdtünk magunkkal, amíg éltünk. Nem fontos kik vagyunk. Ha ártunk valakinek életünk során, akkor a legközelebbi alkalommal nekünk fognak ártani. Vagy az azután következő alkalommal. Úgy van, ahogy azt Püthagorasz is mondotta: „Erre a lélek fejlődése szempontjából van szükség“ s aki ezt az igazságot fölismeri, az a Nagy Titok lényegét ismeri föl!

„Egy egész élet sem elég ahhoz, hogy az ember az előző életének tévedéseit semmivé tegye. A megszerzett, s bennünk lassan kifejlődő erények kötik össze létünket láthatatlan kapcsokként, a többi létünkkel, ezekre a létekre csak a szellem emlékezik, merthogy az anyagnak nincs emlékezete a spirituális dolgok számára.“ (Honoré de Balzac: Seraphita)

„Szerintem a halhatatlanság: a lélek útja sok életen és tapasztalaton át, s amennyiben az ember ezeket igazán átéli, kihasználja, tanul belőle, ezáltal a következőben gazdagabb, boldogabb, magasabb szintű élete lesz, s csak az igaz emlékét viszi magával annak, ami elmúlt.“ (Luisa May Alcott: Levelek)

„Egyetlen pillanatig sem hiszem, hogy az élet elsősorban erről a jelentéktelen kis bolygóról származna, amelyet Földnek nevezünk. A részecskék, amelyek kombinációjából bolygónkon kialakult az élet, alighanem a világegyetem valamely más részéről származnak. Vegyük például a testünket. Szerintem a testünk véghetetlenül kicsi egységek milliárdjaiból áll, mind külön élő egység, és ezek az egységek csapatokban működnek – én inkább rajoknak nevezem őket – és ezek a véghetetlenül kicsi egységek örökké élnek. Amikor „meghalunk“, ezeknek az egységeknek a rajai – mint a méhrajok – máshová vonulnak át és más formában, vagy környezetben funkcionálnak tovább.“ (T. A. Edison: Napló, és különféle megfigyelések)

A lélek fizikai erő. De jelentősen eltér azoktól a fizikai és molekuláris erőktől, amelyek a testet alkotják. Atomméret alatti erő, az életet szervező intelligens energia. Része minden sejtnek, része a DNS-nek, bennünk van, belőlünk való az egész a maga teljességében, mindenütt: ezt nevezzük Istennek. A Forrás tölt ki és szervez minden életet. Ez a kezdet és a vég, az Alfa és az Omega. A Teremtés Istene. És nagyon is bennünk van. Amikor Krisztus azt mondta, hogy Isten mindenütt jelen van, akkor ezt némiképp szó szerinti értelemben mondta: úgy értette, hogy az életet irányító spirituális energia mindenütt jelen van. Az élet tehát egy felől a molekuláris szerkezet, ami fizikai anyag, másfelől a Forrás ami spirituális energia. A fizikai forma meghal. A spirituális energia örökkön él. Az energia nem teremthető, nem elpusztítható, csak álalakul.

A tudomány csak azzal foglalkozik, amit lát, és amit bizonyíthat. Molekuláris sajátságokat könnyebb találni, mint energiaegységeket. A lélek pedig energiaegységek akkumulációja. Saját szabad akarata van, és amikor a hozzá tartozó test meghal, akkor egyszerűen egyéníti magát, amíg meg nem hozza karmikus döntését, milyen új formát fog felvenni. Ebből ered az, amit reinkarnációnak nevezünk. Innen az élet a halál után. Innen az élet a születés előtt. 

Érzelmi erőnk varázslatosan elmélyül az előző létezés elismerésének hatására. Megtanuljuk, hogy eddig egy féltekén éltünk, fél gondolatokat gondoltunk el, új hitre van szükségünk a múlt és a jövő összekapcsolásához a jelen nagy párhuzama fölött, hogy így kerekítsük ki érzelmi világunkat.

„Tisztán logikai gondolkodással nem tehetünk szert ismeretekre az empirikus világról. A tapasztalattal kezdődik és ér véget minden ismeretünk a realitásról. A pusztán logikai eszközökkel létrejött tételeknek nincs valóságtartalmuk.“ (Albert Einstein)

Talán az emberiség tragédiája, hogy elfeledtük: valamennyien isteniek vagyunk. És ha ezt belátjuk, akkor elűzhetjük életünkből a félelmet. S ha ez sikerült, elűzhetjük a gyűlöletet is. És mást is. A félelemmel együtt a kapzsiságtól, háborúktól, gyilkolástól is megszabadulhatnánk. A félelem életünk gyújtópontja, minden a félelem körül forog. Félelem a kudarctól, a fájdalomtól, a megalázástól, a magánytól, a szeretetlenségtől, önmagunktól, félelem a haláltól és mindenekfelett: félelem a félelemtől. A félelem maga alattomos, ragályos, a képzelgés felől érkezik és átjárja egész valónkat. A legkomorabb képzelgés a halálfélelem. Ha tudnánk, hogy sose halunk meg igazán, hogy mindig van még esélyünk, hogy sem a fájdalom, sem a megaláztatás, sem a veszteség nem végérvényes, nem mindörökre szól, akkor talán megértenénk: nincs mitől félnünk.

(Shirley MacLaine/ Találd meg önmagad / kivonatok)

Karma, reinkarnáció és önmegvalósítás

"A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető."

"Az önmegvalósított ember kizárólag a lélekben leli örömét, ezért tetteivel nem törekszik jámborrá válni, és nem zúdít bűnt magára azáltal, hogy eláll kötelességeitől. Minden élőlény közül egyedül ő az, aki sohasem függ senkitől, és kizárólag ő az, akinek semmilyen személyes igénye nincs e világgal szemben."

"Mindaddig lehetetlen megérteni a reinkarnációt, amíg nem tudunk különbséget tenni a valódi én és a test között. „ahogy a nap egymagában beragyogja ezt az egész univerzumot, úgy világítja be tudatával a testben lakozó élőlény az egész testet.“

A tudat konkrét bizonyítéka annak, hogy a lélek jelen van a testben. Lehet, hogy a felhős égtől nem látjuk a napot, de a fény alapján tudjuk, hogy ott van. Ugyanígy lehet, hogy nem vagyunk képesek közvetlenül érzékelni a lelket, de a tudat alapján mégis következtethetünk a létezésére. A tudat távollétében a test csupán egy zsák halott anyag. Az hogy ez a zsák halott anyag lélegzik, beszél, szeret, és fél, csakis a tudat jelenlétének köszönhető. Valójában a test a lelek eszköze, melyen keresztül beteljesítheti tengernyi anyag anyagi vágyát.

Az öregedéssel egyre nyilvánvalóbba válik a különbség a tudatos én és a fizikai test között. Bárki megfigyelheti, hogy a teste állandóan változik az élete során. A test egy bizonyos időpontban életre kel, növekedni kezd, éretté válik, utódokat hoz létre, majd elsorvad, s végül elpusztul. A fizikai test tehát valótlan, mert amikor eljön a z idő, megsemmisül.

De az anyagi test minden változása ellenére a lélek belső megnyilvánulása, a tudat változatlan marad. („az örökkévaló pedig változatlan“) ebből logikusan adódik a következtetés, hogy a tudat sajátos jellemzője az állandóság, ami képessé teszi arra, hogy túlélje a test pusztulását.

"Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás."

Más szóval, az ember már ebben az életében is reinkarnálódik. Bármelyik biológus megmondja, hogy a test sejtjei állandóan pusztulnak, s újak váltják fel őket. Vagyis mindannyiunknak számos "különböző" teste van, még ez alatt az egy emberöltő alatt is. Mégis a testi változások ellenére a személy ugyanaz marad. A halál pillanatában az én, az önvaló egy végleges testi változáson megy keresztül.  "Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat olt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe." Így a lélek az ismétlődő születés és halál csapdájába esik.

Az elme az a mechanizmus, ami irányítja ezeket a lélekvándorlásokat, újabb testek felé hajtva a lelket. „Amilyen létállapotra emlékszik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül – a következő életében.“ Minden gondolatunk és minden tettünk nyomot hagy az elmén, és ezeknek a lenyomatoknak az összessége befolyásolja, mire gondolunk a halál pillanatában. E gondolatok minősége alapján az anyagi természet egy megfelelő testtel jutalmaz minket. Ezért jelenlegi testünk arról a tudatállapotról tanúskodik, ami a legutóbbi halálunk idején jellemzett bennünket.

Amikor az életerő elhagyja testet, azt mondják, a test halott. Valójában mindig is halott volt. A lényeges alkotóelem az életerő, mert puszta jelenlétével képes azt a látszatot kelteni, hogy a test él. De akár „eleven“, akár „holt“, a fizikai test sohasem több, mint élettelen anyagok összessége.

A test mindig halott. Olyan, mint egy nagy gép. A magnó élettelen anyagból készül, ám amint Ön, az élő személy megnyom egy gombot, működésbe lép. A test ugyanilyen élettelen anyag, de ott van benne az életerő. Amíg ez a cselekvő tényező a testben marad, a test reagál, és élőnek látszik. Pl. mindannyian képesek vagyunk beszélni. Ám ha ez a cselekvő tényező eltávozik a testéből, akkor nem reagál. De mi is pontosan ez a cselekvő tényező? Ez egy külön téma, és a kérdésre adott válasz jelenti a lelki tudás valódi kezdetét.

Mi magunk vagyunk a cselekvő tényező. Az eleven test és a halott test különbözik egymástól. Az egyetlen különbség a cselekvő tényező jelenlétében van. Vagyis igazi énünk, az önvalónk azonos a cselekvő tényezővel. Ez az önmegvalósítás. Az önmegvalósított személy nem sajnálkozik és nem vágyakozik: egyenlő minden élőlénnyel szemben, legyen az ember, állat, bármilyen élőlény.

Ezt a megvalósítást ki lehet terjeszteni más élőlényekre is. Miért öl az ember állatokat? Miért okoz bajt másoknak? Aki önmegvalósított, az láthatja: „itt van egy másik élőlény. Más ugyan a teste, de ugyanaz az aktív tényező működik az ő testében is, mint az enyémben.“ Az önmegvalósított személy minden élőlényt egyenlőnek lát, mivel tudja, hogy az élőlény – az önvaló – nemcsak az emberekben van jelen, hanem az állatokban, madarakban, halakban, rovarokban, fákban, növényekben is.

A cselekvő tényező a lélek, és a halál pillanatában a lélek egyik testből a másikba vándorol. A test lehet különböző, de az én változatlan marad. A test anyagi, valódi énünk pedig lelki. Aki ezt megérti, önmegvalósítottnak számít.

Az embereknek szükségük van erre a tapasztalatra, amellyel felülkerekedhetnek testi megszokásaikon. Ha képesek túljutni ezen a testi tapasztaláson, hirtelen felismerik, hogy egy egészen más belső elv működteti őket. Tudatára ébrednek „belső életüknek“.

Ebben a világban mindenki a testével van elfoglalva, és amíg él, sokféleképpen viseli gondját. Ez a testtudat. Nem értik meg, hogy a testet a cselekvő tényező teszi széppé és élővé.

Amikor belátjuk, hogy én is meghalhatok, felismerjük: van bennem, valami, aminek semmi köze sincs a halálhoz. Ha valaki Isten-tudatos, nem fél semmitől. Az önmegvalósítás folyamata belső élmények sorozata. Szívünkben őrizzük azoknak a pillanatoknak az emlékét, amikor a halál torkában vagyunk, és egy pillanatra megéreztük örök természetünket. De most azt kell megmutatni az embereknek, hogy harc, bombák nélkül is komolyan vehetik ezeket a belső tapasztalatokat, amikor hirtelen megérinti őket az isteni valóság érzése, és megértik, hogy ez a testi létezés még nem minden.

Éjjel az ébren lévő, nappal pedig az álombeli testünket felejtjük el. De tudatos énünk, a lélek akkor is létezik, mi pedig mindkét testben-tudatában maradunk a létezésünknek. Ezért arra kell következtetnünk, hogy egyik test sem az énünk. Egy ideig létezünk csak egy bizonyos testben, majd a halál pillanatában elfelejtjük azt. A test valójában csak az elme által emelt építmény, olyan, mint egy álom, az én viszont különbözik minden ilyen elmebeli képződménytől. Ez az önmegvalósítás.

„A cselekvő érzékszervek magasabb rendűek a tompa anyagnál. Az elme az érzékeknél, az értelem az elménél, de ő (a lélek) még az értelemnél is magasabb rendű.“ B.g. 3.42

A valódi ego a lélek, a tiszta ego nem a hamis ego. A tudat létezhet az anyagi testtől függetlenül. A tiszta tudatnak – a léleknek – nincsen szüksége anyagi testre. A lélek, a tudat olyan, mint a víz: a víz tiszta, de ahogy leesik az égből és megérinti a földet, sárossá válik. Ugyanígy mi is szellemi lelkek vagyunk, tiszták, de ahogy elhagyjuk a lelki világot, és kapcsolatba kerülünk ezekkel az anyagi testekkel, a tudatunk befedetté válik. A tudat tiszta marad, de befedi a sár (ez a test). Ezért háborúznak az emberek. Tévesen a testükkel azonosítják magukat és azt gondolják „ez vagyok, az vagyok“ ezek a testi megjelölések szennyeződések. Ugyanakkor, ha valaki megérti a „meztelenséget“ vagyis a lélek valódi helyzetét, ezek nélkül a testi megjelölések nélkül, akkor az tisztaság.

Nehéz megérteni, hogy nem ez a test vagyunk, de bárki tapasztalhatja, csak ostobaságból gondolkodnak másként az emberek. Életünkben sokszor cserélünk testet, mégsem vagyunk azonosak egyikkel sem. Ez az igazi tudás.

Ha egy magasabb cél felé akarjuk vezetni az emberiséget, akkor többé nem szabad tudományos szemüvegen keresztül, materialista szemmel tekinteni az emberre. Annak kell látniuk minket, amik vagyunk: tudatos énnek. Az emberi élet célja az önmegvalósítás, Isten megismerése, de a tudósoknak fogalmuk sincs erről. A modern társadalmat jelenleg vakok és bolondok vezetik, hát az a helyzet áll elő, hogy vak vezet világtalant, így az emberek nem ismerik az élet valódi célját.

Létezik más szintje is a tapasztalásnak, ami az átlagember számára kaput nyit egy mélyebb tudatosság felé, ám először a tudás alapelvét kell megérteni: nem ez a test vagyunk. Aki megérti ezt az alapelvet, továbbléphet a mélyebb tudás felé.

Szenvedéseink abból származnak, hogy azonosítjuk magunkat a testünkkel. Mivel beköltöztem ebbe a testbe, ezért szenvedek. Az én dolgom, hogy megtaláljam módját, miképp kerüljek ki belőle.

Minden élőlény be van zárva egy anyagi testbe. A lélek a test börtönében sínylődik, ezért át kell élnie a születést, a halált, az öregséget, és a betegséget. Boldogságot, életet és tudást akarunk, de ehhez ki kell szabadulnunk a testből. Ez a folyamat.

Az állatnak nincs öntudata. Nem képes felfogni, hogy valójában ki ő. Az emberi lény képes megérteni, hogy kicsoda ő, ezért mivel emberek vagyunk, az önmegvalósításra kell törekednünk, és nem a madarak és vadállatok szintjén cselekednünk. Az emberi élet arra való, hogy az Abszolút Igazság felé tudakozódjunk. Ez az emberi élet célja, és nem az, hogy együnk és aludjunk, akár az állatok. Különleges intelligencia birtokában vagyunk, amellyel megérthetjük az Abszolút Igazságot.

„Az élet során felmerülő vágyak soha ne irányuljanak az érzékek kielégítésére. Csak azért vágyakozzunk az életre, hogy tudakozódjunk az Abszolút Igazságról. Ne legyen semmi más célja a tetteinknek.“

Nem lehet másokkal jót tenni, mivel nem tudja, mi a jó. Testi felfogásban gondolkodik a jóról, a test azonban olyan értelemben hamis, hogy ön nem ez a test. Pl. bérelhet egy lakást, de attól ön még nem az a lakás. Ha feldíszíti a lakást, enni pedig elfelejt, az talán jó? Pl. a szoba ahol most tartózkodunk, csak addig fontos, amíg életben vagyok. Különben nincs jelentősége. Amikor a lélek elhagyja a testet, a testet kidobják, hiába volt becses a tulajdonosának. S hogy mit akar a tulaj, nem számít. Meg kell válnia tőle, amikor jön a halál.

Hiba úgy gondolkodni, hogy én a test vagyok és van egy lelkem. Ez nem igaz. Lelkek vagyunk, és be vagyunk fedve egy átmeneti testtel. A lélek a fontos nem pedig a test. Pl. amíg valaki kabátot visel, addig a fontos számára. De ha a kabát elszakad, akkor kidobja, és vásárol egy újat. Az élőlény állandóan átéli ezt. Az előzőleg birtokolt test lényegtelenné, a jelenleg birtokolt test pedig fontossá válik. És éppen ez a nagy baj: az emberek túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak egy olyan testnek, amit pár röpke év után úgyis egy másikra cserélnek.

Amilyen fejlett a modern tudomány a fizikai test mechanikus funkcióinak megértésében, olyan kevés figyelmet fordít a testet életben tartó lélekszikra elemzésére.

A lélek kétségtelenül jelen van az élőlény szívében, és a lélek a forrása minden energiának, ami fenntartja a testet. A lélek energiája szétterjed az egész testben, és ezt tudatnak hívják. Mivel ez a tudat az egész testet betölti a lélek energiájával, a fájdalmat és az örömet a testünk minden pontján érezzük.

A lélek egyéni, és egyik testből a másikba vándorol, ezt nevezik lélekvándorlásnak. Ha a lélek tudata összekapcsolódik Isten legfelsőbb tudatával, ily módon lehet kilépni az ismétlődő születés, halál, betegség e természetellenes életformából.

Eredendően a lélek Istentől származik. Ahogyan a tűzből kipattanó szikra. Az anyagi világban a lélek háromféle feltételhez kötődik melyeket a természet kötőerőinek neveznek. Ide tartozik a jóság, a szenvedély, és a tudatlanság. Ha a tűzből kipattant szikra száraz fűre hullik, tűzszerű természete tovább él, földre hullva azonban ez nem képes megnyilvánulni, hacsak valami gyúlékony anyag nincs a közelben. Amikor pedig vízbe hullik, a szikra kialszik. A lélek tehát háromféle léthelyzetbe kerülhet.

A reinkarnáció tudományos alaptörvényei nem változnak az idő múlásával. Örök érvényűek. Ezek az időtlen történetek éppoly időszerűek a mai ember számára, mint azoknak, akik a régmúlt időkben keresték a megvilágosodást.

Mivel az élőlény elméje tele van anyagi vágyakkal, különböző testeket vesz fel ebben az anyagi világban. Éjjel, amikor alszik az ember, elméje sok álomszerű helyzetet teremt, örömtelit és fájdalmasat egyaránt. Az anyagi boldogság és szenvedés is csupán az elme szüleménye, ami az anyagi testtel és javakkal való azonosulás következménye. Ha valaki ráébred eredeti lelki tudatára, ráeszmél, hogy semmi köze sincs ezekhez a dolgokhoz.

Amíg a feltételekhez kötött lélek elfogadja az anyagi teste, nem szabadul meg az anyagi élvezet szennyeződésétől, nem győzi le érzékeit és elméjét, s lelki tudásának felébresztésével nem jut el az önmegvalósítás szintjére, arra kényszerül, hogy különböző formákban, egyik helyről a másikra vándoroljon ebben az anyagi világban.

A finom formák az éteri elemből jönnek létre, nyilvánulnak meg érzékelhető elemekké- a levegő, a tűz, a víz, a föld. Az elme tevékenysége, azaz a gondolkodás, az érzés, és az akarat pszichológiai folyamatai szintén az éteri lét síkján zajlanak. A következő születés alapját az az elmeállapot képezi, ami a halál pillanatában fennáll. Amint arra lehetőség nyílik, az elmebeli lét nyomban érzékelhető formává alakul.

A Védák elmagyarázzák, hogy a tudat a lélek tünete, ezért a testtől független léte van. A védikus tudomány tanulmányozóját egyáltalán nem lepi meg, hogy az elméből, intelligenciából és hamis egóból álló finom fizikai test által hordozott lélek ideiglenesen elhagyhatja anyagi lakhelyét, amikor álmodunk vagy halál közeli élményben van részünk. A hamis ego azt jelenti, hogy testünket a saját énünkkel azonosítjuk. Maga az ego az „én vagyok“ megtapasztalását jelenti, ám amikor az anyag beszennyezi, feltételekhez köti a lelket, a lélek a testtel azonosítja magát, és azt hiszi, hogy az anyagi természet terméke. Amikor az én tudat a valóságra, tehát a lélekre irányul, akkor beszélhetünk valódi egóról.

A lélek annyira hozzászokott a testi létezéshez, hogy a halál pillanatában a természet törvényeinek erővel kell kikényszeríteniük belőle. Ahogy senki nem szereti, ha ki akarják lakoltatni az otthonából, úgy a lélek is ellenáll, amikor ki akarják lakoltatni az anyagi testből. De mivel a halál elkerülhetetlen, a félelem és a fájdalom is vele jár.

A védikus irodalom leírja, hogy kizárólag csak az önmegvalósított és felszabadult lelkeknek van meg az a képességük, hogy rettegés nélkül éljék át a halálukat. Erre azért képesek, mert magas szintű megvalósításuk miatt nem ragaszkodnak átmeneti testükhöz, és rendíthetetlen tudásuk van arról, hogy ők örök, nem anyagi szinten létező szellemi lelkek, és a létük független minden anyagi testtől. Az ilyen nagy lelkek folyamatos lelki gyönyört tapasztalnak, és a halál pillanatában nem zavarják meg őket a testi fájdalmak és változások.

A védikus irodalom már több ezer éve kínál praktikus, minden részletre kiterjedő és hasznos ismereteket a reinkarnáció tudományáról. Ez a bölcsesség lehetővé teszi minden intelligens ember számára, hogy fokozatosan a tudat egyre magasabb szintjére emelkedjen, s végül kiszabaduljon a születés és halál végtelen körforgásából. Ez az emberi élet valódi célja.

Szerencsére van kiút a körforgásból. Első lépésben azt kell tudatosítanunk, hogy „nem ez a test vagyok“. Lélek vagyok. Eredetileg minden élőlény Isten transzcendentális szerető szolgálatát végzi a lelki világban, ám amikor az élőlény feladja ezt a kapcsolatot, az anyagi energia irányítása alá kerül. Az örök lélek ezzel belebonyolódik az ismétlődő születés és halál korforgásába, és a karmája szerint különböző testeket ölt magára.

Gondolatainkkal és tetteinkkel már ebben az életünkben előkészítjük a következő testünket, ami magasabb és alacsonyabb rendű is lehet a mostaninál.

Az emberi test az egyetlen kitörési pont az anyagi lét szenvedéseiből. Aki másra használja az emberi létformát, mint amire való, és elmulasztja az önmegvalósítást, az semmivel sem jobb egy szamárnál.

A karma visszahatásai úgy fedik be eredeti és tiszta lelki tudatunkat, mint por a tükröt.

Az érzék-kielégítésre irányuló tettek, amelyek csak az elmét és az érzékeket teszik elégedetté, anyagi kötöttséget okoznak. Bizonyos, hogy mindaddig, amíg a lélek ilyen gyümölcsöző tetteket végez, egyik fajból a másikba vándorol. Az élőlénynek valójában nem kellett volna anyagi testet öltenie – csupán az érzék-kielégítés érdekében kapta meg ezt a lehetőséget. Mindaddig, amíg valaki nem tesz fel kérdéseket az élet lelki értékeiről, élete vereségnek számít, és szenvednie kell a tudatlanságból származó gyötrelmektől. Legyen a karma jó vagy bűnös, mindenképpen visszahatást eredményez. Amíg az elme tisztátalan, a tudat sem tiszta, s amíg az embergyümölcsöző cselekedeteket végez, addig arra kényszerül, hogy anyagi testet fogadjon el.

Ám ahhoz hogy kiszabaduljunk a születés és halál körforgásából, többre van szükségünk teoretikus megértésnél. Az a tudás, hogy nem anyagi test, hanem lélek vagyunk, még nem elegendő a felszabaduláshoz. Cselekvésre is szükség van, méghozzá a szellemi lélek szintjén. Ezt odaadó szolgálatnak hívják.

A természet törvényei kérlelhetetlenek, de sajnos az emberek többsége nincsen tisztában ezzel. Ám a törvény nem ismerete nem mentesít annak hatálya alól. Ha valakit megállítanak gyorshajtás miatt, hiába érvel a rendőröknek, hogy nem látta a sebességkorlátozó táblát, nem fogják továbbengedni büntetés nélkül. Ha valaki nem ismeri a higiéniás előírásokat, a természet nem fogja megkímélni a megfertőződéstől. és az a kisgyermek sem jár jobban, aki nem ismeri a tűz természetét: ha belenyúl, ő is megégeti a kezét.

Makkai Sándor / Ördögszekér (részletek)

• Tegyél, amint illik, és ne gondolj messzire. Az öröm és boldogság soha sincs messze, mindig csak egész közel. Ott kell keresni, ahol vagy. A szívünkben alszik.

• A magány még gyorsabban érleli a lelket, mint a társaság.

• A szeretkezés égő pokol: éget, s még jobban kívánod, s ha belebújsz, nem tudsz betelni vele! Nincs nyugtod! Kell, kell és kell, mint az evés, a levegő.

• A szív hamar meggyullad, ha akire várt, eljött!

• A szeretet sok bűnt elfedez… mindent… hiszen mindent remél, mindent eltűr. Soha el nem fogy.

• A magunk lelkének nem vagyunk igaz bírái s ismerői, vagy csak igen nehezen. Kivált, ha a lélek nem együgyű s nagyra termett. Legnagyobb baj, ha nem ismerjük önlelkünk mértékeit, s másokéval akarjuk összemérni. Nagy baj. Minden lélek egyetlen csodája Istennek, s van lélek, kinek az, ami másra, közönségesre nézve a legnagyobb bűn, csak lépcső, hogy jobb útba vagy magasabbra térjen.

• Azt tartom, aki megért, az nem haragszik. Amit megértettem, azt nem nézem többet indulattal. Megértés után tenni kell, vagy segíteni, vagy javítani, vagy nevelni, vagy inteni legalább… s aki látja az okokat, az tudja a gyógyítás módját. Nem haragudni ez a fő. Soha nem hinni, hogy valami végképp megrontatott. Mindig a jót remélni. El nem csüggedni. Tűrni, várni, imádkozni, dolgozni. S még egy: nem hinni, hogy azért vagyunk a világban, hogy boldogok legyünk, kedvünk teljék, s jó dolgunk legyen…ez a kő, melyben a legtöbb láb botlik meg!  Hát miért vagyunk e világban? Ez a világ nagy iskola! Aki azt hinné, hogy itt van az értelme az életének, az igen boldogtalan lenne. Félreértené a vágyat, amely lelkét mindig messzi, messzi vonja! Ez a lélek hazavágyása a jobb világba! De aki itt akarja vágyát érni, megcsaltatik. Ez az égi sóvárgás, ha a földre hajtják, veszedelembe, bűnbe, romlásba visz. Míg ha jól érti a lélek ezt a messzi vágyást, Istenre, Krisztusra s igéjére irányítja azt, bármily helyzet s környüállás, még oly nyomorult is, mint a hazátlan bujdosóé, amilyen sokszor valék, elveszti keservét, s csak lecke lészen. Az égi vágy fonalán égi béke s értelem száll a szívbe… belül épül az élet palotája, s mi künn van, jó s rossz, azt építi magasra. E lelki palota tornyából rebben el valaha a leckét állott lélek az igazi hazába... és soha se késő, a legmélyebbről megérteni s irányítani a lelkünk igaz vágyát.

• Ha igaz szeretetben találkoznak a szívek, nincs múlt, csak jelen s jövő!

• Az Isten kezében vagyunk! Megtérni nem késő az utolsó pillanatig…de az utolsó pillanattal már késő lészen!

• Sötétben, ha nincs az embernek tüziszerszáma, vagy ha van is, ázott, legtanácsosabb nyugodtan állani s várni a világosságot, amely egyszer biztosan eljő! Így van ez a testi s lelki világban egyaránt.