Gellért Ferenc / Test, lélek és szellem

Ha a világgal megismerően állunk szemben, három dolog tűnhet fel:

1. A világban vannak tárgyak, amikről meglévő érzékszerveinkkel veszünk tudomást.

2. A világ tárgyai olyan benyomást gyakorolnak ránk, amik szimpátiát, antipátiát, egyszóval érzéseket keltenek.

3. A dolgokról tőlünk független ismereteket szerzünk.

„…az ember ebből rájön, hogy háromféle módon van összeszövődve a világgal. Az első módot készen találja és adott tényként elfogadja. A második kapcsolat révén a világot saját ügyévé teszi, olyasvalamivé, ami jelent neki valamit. A harmadikat célul tűzi ki maga elé, amely felé szüntelenül törekednie kell.”

„Vajon miért látjuk a világot ezen a három módon? Egy egyszerű elmélkedés megadhatja a választ: virágos réten járok, a virágok szememen keresztül adnak hírt színükről. Ez az a tény, amit adottként fogadok el. Örülök a színek pompájának – ezzel az adott tényt saját ügyemmé teszem. Érzéseimen át a virágokat saját létemmel kapcsolom össze. – Egy év múlva ismét ugyanazon a réten járok. Ott már más virágok vannak. Új örömöt szereznek nekem. Múlt évi örömöm emlékként feléled bennem. Az öröm bennem van, a virág, ami kiváltotta, már elpusztult. Ám ezek a virágok, melyeket most látok, ugyanabból a fajtából valók, mint a tavalyiak, egyazon törvény szerint fejlődtek. Ha a fajtát és annak törvényeit egyszer megismertem, akkor ezeket az idei virágokban ugyanúgy fellelem, mint a tavalyiakban. És talán elgondolkodom azon, hogy a tavalyi virágok elhervadtak. A látásukon érzett örömöm már csak emlékemben él, csak az én létemhez kapcsolódik. Az a törvényszerűség azonban, amelyet a tavalyi és az idei virágokban egyaránt megismertem, mindaddig megmarad, amíg ilyen virágok nőnek. Ez olyasvalami, ami megnyilvánult számomra, de létemtől nem oly módon függ, mint az örömöm. Az öröm érzése bennem marad meg – a virágok mivolta és törvényei rajtam kívül, a világban maradnak meg.”

Ebből következik, hogy az ember alapvetően három részből áll: testből, lélekből és szellemből.

„Test alatt azt értjük, amelyen keresztül az ember számára a körülötte lévő világ megnyilatkozik, mint a fenti példában a rét virágai. Lélek szóval az embernek azt a képességét jelöljük, amellyel a világ dolgait saját létéhez kapcsolja, amellyel velük kapcsolatban tetszést és nemtetszést, kedvet és kedvetlenséget, örömöt és fájdalmat érez.” Szellemnek azt nevezzük, ami akkor nyilvánul meg, amikor az ember előítéletmentesen, a megfigyelt dolgok köréből meríti gondolatait.

„Testünkkel múló kapcsolatot teremtünk a világgal; lelkünkben megőrizzük a világ benyomásait; szellemünkön át nyilatkozik meg nekünk az, amit a dolgok magukban rejtenek.”

„Mindaz, ami testi folyamat, testi érzékekkel észlelhető, de a tetszésemet és nemtetszésemet, az örömömet és bánatomat testi érzékkel sem én nem észlelhetem, sem valaki más. A lélek a testi érzékszervek számára hozzáférhetetlen terület.”

„Az ember testi léte mindenki előtt nyilvánvaló; lelki életünket mint saját külön világunkat magunkban hordozzuk. Szellemünkkel a külvilágot magasabb módon ismerjük meg. Bár bensőnkben feltárulnak a külvilág titkai, de szellemünkkel kilépünk önmagunkból, hogy meghallgassuk azt, amit a dolgok saját magukról mondanak, tehát arról, aminek nem számunkra, hanem a dolgok számára van jelentősége.”

„Feltekintünk a csillagos égre; lelkünk rajongó elragadtatása hozzánk tartozik. A csillagok örök törvényei azonban – melyeket gondolatban szellemünkkel felfogunk – nem hozzánk, hanem magukhoz a csillagokhoz tartoznak.”

„Értelmetlenség volna az én elragadtatásomról beszélni, ha én magam nem volnék; de gondolataimról személyes vonatkozás nélkül beszélni nem értelmetlenség. Mert ami gondolataim tartalmában ma igazság, tegnap is igazság volt és holnap is az lesz, jóllehet csak ma foglalkozom vele. Ha valamely megismerés örömöt szerez nekem, úgy ennek az örömnek addig van jelentősége; amíg él bennem; a megismert igazság jelentősége azonban teljesen független ettől az örömtől. Azzal, hogy a lélek ráeszmél az igazságra, olyasvalamihez kapcsolódik, ami önmagában hordja az értékét. Ez az érték éppoly kevéssé tűnik el a lélek érzéseivel, mint ahogy nem is azokkal együtt keletkezett. A valódi igazság nem születik és nem múlik el: jelentősége megsemmisíthetetlen.”

„Így az ember három világ polgára: teste révén a testével érzékelhető világhoz tartozik; lelké-vel felépíti saját világát; szelleme útján pedig olyan világ nyilatkozik meg előtte, amely a két előbbinél magasztosabb.

Világos tehát, hogy a három világ között fennálló különbség miatt három különböző megfigyelési módot is kell alkalmaznunk, ha meg akarjuk ismerni ezt a három világot és hogy miként vesz részt bennük az ember.”

A természet világa és az ember című cikkben főként csak testi szempontból vizsgálódtunk. A fizikai test az embernek ásványi létformát ad, élettelen. Az élettest az embernek növényi létformát ad, és az életét hordozza. Az érzőtest állati létformát ad és az érzéseket, a lelket hordozza. Az én, a szellem, a gondolkodó pedig a hármas testiségben mint lélek, mint személyiség nyilatkozik meg. „Az én maga az ember.” A test és a lélek csak a burkai. A test és a lélek az én hordozója.

„Sohasem hallhatom kívülről az „én” elnevezést, ha az rám vonatkozik. Csak belülről jövően, a lélek maga nevezheti magát „én”-nek. Amikor tehát az ember „én”-nek mondja magát, akkor olyasvalami szólal meg benne, aminek semmi köze sincs egyik világhoz sem, amelyekből a burkok származnak.”

„Az „én” a testben és a lélekben él, a szellem pedig az énben. És ami a szellemből van az énben, az örökkévaló. Az én mindenkor attól kapja jellegét és jelentőségét, amivel egybekapcsolódik. Amennyiben a fizikai testben él, az ásványvilág törvényeinek, amennyiben az étertestben él, a szaporodás és növekedés törvényeinek, amennyiben az érző- és értelmi lélekben él, a lélekvilág törvényeinek, amennyiben pedig a szellemet fogadja magába, a szellemi világ törvényeinek van alávetve. Amit az ásványvilág és az élet törvényei hoznak létre, az keletkezik és elmúlik; a szellemnek azonban semmi köze sincs a keletkezéshez és elmúláshoz.”

(Idézetek: Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei)

Katarzis

Kőkemény az a szív, melyet sok veszteség ért,

nem hagyja magát szeretni, bár eledelt kér.

Ember az emberből így gyakran él és eszik,

de lehet ember embernek gyógyír vagy méreg is.

Ez a természete a múlandóságnak,

aki ebben éli vágyát, része csalódásnak.

De van egy másik benned, ki rád vár, míg felébredsz,

hogy időtlenné tegye a kapott fényerődet.

Kemény a szív, ha béke nincs benne,

égi tűz izzít át, hogy lényed ezt meglelje.

Mágus vagy, egy lehullt csillagszellem,

világodban sötét éppúgy, mint világosság terem.

Szemeid előtt van minden nagy varázslat,

öntudatod fénye oly tisztán ragyoghat.

Az élet nem a test, az elme vagy a lélek,

az élet egy erő, mely átizzít majd elbocsájt téged.

Nem birtokolható, olyan, mint egy kabát,

ha megfelelő emberére lel, ingyen adja oda magát.

Igazán szabaddá csak akkor válhatsz,

ha az alacsony térségeket magad mögött hagytad.

Aminek teret adsz, az lesz benned élő,

bevonzod mindazt, miből építed a jövőt.

Bár mégis oly sokszor a fájdalom gyötör,

rakd le a terhet, hisz vár rád még sok gyönyör.

Benned a ragadozó, benned a harcos,

önmagaddal kell mindvégig harcba szállnod.

Nyisd hát meg a szíved, de ne higgy senkinek,

az igazság felépít, de változik szüntelen.

Vedd észre magadban, de ne higgy nekem sem,

s rájössz: mindenki hazudik, hogy ismét igaz legyen.

2017. január 21.

Látszatvalóság

Nem az vagy, akinek látnak!

Ajándék testedben:
Kibontani jöttél valódi önmagad.

Csodáld a mindenség színes álruháját.

Lásd mindenben a sugárzó erőt: Ez ölel át.

De vigyázz! Szintén ez érint, ha valami fáj.

Szeress! Csak ez marad.

Mit ér a pillanat, a látszat?

A szeretet időtlen!

Te a múlandóban élsz.

De Te vagy az is, aki belül marad,

ha kinn tombol a zord, hideg tél.

Melegséget adj!

Ha szemedből szikra pattan,

lángra ébred álmából a világ.

Csak ölelj, ölelj, ölelj!
És ne feledd, hogy a vég nem az utolsó,

máshol reményteli kezdet.

Ha nem hiszel nekem, csak emlékezz,

hol a vágy mely téged befelé vezet,
s hol a szív, mely örökké alkot,
de önmagában megteremthetetlen.

2016. október 9.

Őshon

Ne engedj el, s ne tarts meg engem,
a világ így is mozdulatlanul forog,
csak egész halkan suttog az elmúlás:
Maradj s légy hű önmagadhoz.
Ha hiány, nincs és árny-sötét van,
tiszta lényed őrt áll bennem,
s az érintésed, mint tintával átitatott papiruszdarab
Őshonosan belakja a szívem.
Három a valóság, nem kétségben él az ember,
ez teremtő erődnek a varázsképlete,
a téridőben kivetül a jövő, múlt, jelen,
mint szellemek sokszínű élete.
S ha láthatlak, mint világos tengervíztükör,
csodálva nézem, a végtelen hogy csiszol,
lehetnél bár kavics vagy drágagyöngy,
fénylő Napom vagy az éjjeli égbolton.

2016. szeptember 26.

Tükrökön túl

Elcsendesülve, szívünk belső rejtekében halljuk meg igazán szellem-lelkünk üzenetét. Ne hagyjuk veszni, hisz ez az egyetlen őszinte kapcsolat abból a világból, amelyből származunk, ahonnét alászáll a lélek. Ne feledjük, hogy leereszkedve a mélybe, áthaladva a sötétségen lesz lehetőségünk a felemelkedésre. Sokan keresőként indulunk útnak, szívünkben az égő fáklyával, mely mutatja az utat. Nélküle egy bezárt világ árnyékszereplőjeként számlálnánk napjainkat. Ahol fény van, ott látható és járható az út, minden, ami elénk kerül meg van világítva, és egyben mindennek az árnyéka is kivetül. Eleinte riadozik a lélek, minden mozzanat ismeretlen, idegen jelleget hordoz. Egy idő után kezd csak eligazodni a járható és áthatolhatatlannak tűnő ösvényeken. Ahogy a lélekvilágban felismerésre kerülnek a ködszerű anyagtalan energiaformák, az ember intuíciójában bízva nem riad meg azoktól az árnyékvetületektől, fellegösszességektől, amelyek félelmet, nyugtalanságot és reménytelenséget próbálnak kelteni. Felismerve a belső út rejtélyességét, kalandjait és felfedeznivalóját egyre könnyebbé és légdúsabbá válik az egész finomanyagi testrendszer. Ezzel a bővülő térrel és szabadsággal az ember felelősségének súlya is párhuzamosan növekszik. Ahogy a személyiségünk megtanult a fizikai megnyilvánulások világában tájékozódni és a szükséges segítőeszközöket használni, úgy ezt teszi a lelkünk is az éteribb közegekben. Teljes mértékben kiigazodva és egyenlő értékűvé téve azt önmagával kiegyenlíti a lehorgonyzott energiákat, mint a teremtésre kapott eszközöket. A tiszta érzetű, finom lelkületű ember tudja, hogy mennyi elakadás, mennyi megdermedt csomópont alakul ki fejlődése során. Az ilyen összesűrűsödött ideaképződményeket szükségszerű tettre készen fellazítani kötéseiből és odafigyelve szétoszlatni. Az energetikai pályák szabaddá tétele új fényvibrációkat,  újító csillagüzeneteket épít be ezáltal a mikrovilágunk tér-idő szerkezetének valóságába. Az ember életében eljöhet az a pillanat, hogy meglássa önmagát a világmindenség tükrében, hogy ráébredjen a különbségeket meghaladó, átfogó egyetemességre. Ami így voltaképpen kibontható, benne foglaltatik a magasabb szférák valóságában, s aki méltó, erre rákapcsolva, megtekintheti azt a jelképrendszert, amely lenyomatot hagyott a kollektív tudatmezőben. Sorról sorra lehet venni, elemezni, megfejteni, de közölni is az ezt kereső emberekkel. Legjobb tükörképünk a legközelebb álló egyének és amit bennük észlelünk, azt önmagunkban is megtalálhatjuk, elősegíthetjük az épülését vagy gyógyítva feloldhatjuk. Ezúton eszmélhetünk rá arra az igazságra, ami nem választ minket el egymástól, ami nem az én és nem a te igazsága, hanem az Igazság kivédhetetlenül. A felgyorsult információcsere által minden egyén tudatossága, világlátása és szemléletmódja átalakulhat, s a Napot már nem takarhatják el az öntudatlan állapotok és a tudatlanság fellegei. Az útmutatások és az információk mindenképp akkor teszik meg hatásukat, ha változást idéznek elő, ha közvetlenül érintenek. Érzéseink ingó forgataga mögött, válaszként eljuthatunk egy másik erőtér pulzálása és kibontakozása felé. Mindannyiunkat bizonyos vitalitás tart életben, néha láthatatlan kezek érintenek és sokszor már nehéz levegőt vennünk a régi életközegből, amivel eddig azonosultunk, azonban a tüdőnk még nem teljesen felkészült az újabb, más rezgésszámú erőhullámokhoz. Itt pedig jönnie kéne az éber felismerésnek, kiútnak, egy mélyebb életszemlélet kialakulásának, tisztulásnak, hogy a lélek és test kéz a kézben haladjon.  Azok a pillanatok, amelyekben ráébredünk saját összetartó, lényegesen meghatározó, de nem elhatárolt, ön-célt, ön-érdeket, ön-megismerést nem kizáró emberi mivoltunkra, egy lépéssel továbbemelnek minket a fejlődés útján. Egyúttal megkapjuk a lehetőséget is, hogy tudatosítsuk: Minden létezőben ugyanaz a fejlődni, lélegezni és élni akaró lény működik, s hogy ez a fejlődés olyan láncolata, ahol nem egymásból élünk, ahol nem a látszat énünk erősödik, hanem ahol teret nyer az a lélekminőség, amelynek közös forrása az egység.

Vonzásban

Vasköntösben suhanó árnyak,
Vasálarcban rohanó évek,
Vasparipán száguldó lány,
Vaskarikán forgó élet.

Vasmadárral szálló táltos,
Vasszárnyakon repülő ének,
Vasemberben fénylő ékkő,
Vasekével szántott lélek.

Vasfegyelem adja a békét,
Vasakarat szüli a tettet.
Vasszív őriz igazságot,
Vaskapocs tartja a mindenséget.

2016. augusztus 26.

JELENtŐsÉg

Földi leszületésünkkel mikrokozmoszunk is új lehetőséget kapott a fejlődésre, újabb erők befogadására és tisztább létállapotok megteremtésére. Mivel egész lényünk kölcsönhatásban van a világegyetemmel, bizonyos meghatározó sorskódokat szükséges teljesíteni, értelmet adóan kibontani e rövid ittlétünk folyamán. Rövid, mert ez csak egy kis részlet idősorompók közé zárva. De ha felpattan egy-egy időkapocs, egyetlen pillanatban kiterjesztetten láthatjuk s élhetjük meg több életnek a valóságát. A zárt tér eleve azt mutatja, hogy lefedett, beárnyékolt valami vagy valaki által, és hogy az embernek, mint egyénnek nincs eszköze, kulcsa, sem hatóköre ezt megváltoztatni, és e leplet lehántani. Tehát valami vagy valaki tudja ezt megtenni, ha nem az erejével, a tudásával, akkor a puszta jelenlétével olyan energiákat futtat, amelyek megnyitják ezeket a zárt tartományokat. Ez esetben egy egészen új, nyílt térbe kerül az ember, ahonnan szemlélődve a dolgok új jelentőséggel bírnak. Bár a világ a „nincs idő” látszatát kelti, megfoghatatlanná téve a létet, mégis (vagy épp ezért) egyre nagyobb rohanásra készteti az embert, hogy valami maradandót hozzon létre. Eljuthat egy olyan állapotba, hogy ha külsőleg nem is mozdul semerre, belsőleg már megtapasztalhatja az időnélküliséget. Ha ez megtörténik, képes lesz meglátni azt is, hogy csak folyamatok, folyamatosság létezik, ez is egyszer lefelé, egyszer felfelé ívelő, hogy valójában nincs semmi "megtörtént" pontos időhöz kötve. Az időpontok sokasága csak számhalmazokként tornyosul a háromdimenziós világunk metszéspontjaiban. Ha kötni akarjuk az ebet a karóhoz és mi emberek ezt szívesen tesszük az okfejtések gyanánt, csak a magasabb dimenziókban találjuk meg ennek a lehetőségét, leképződését, mint az előzmények és következmények sorozatát. A múlandóság jelentőségszótárából ez törlődik és átkerül az Akasha könyvtárba, a világemlékezet krónikájába, ahol a már megtörténtek raktározódnak, s innét ered az, hogy őrizzük a hagyatékunkat, s így tovább a szellemi örökségünket, kincstárunkat. Ide bepillantva, a tudatosságunk mezejébe felhozva történik meg az ősemlékezés, s tudjuk összerakni az élet eseményeinek összefüggéseit, mint mozaikkockákat a kirakós játékban. Ahhoz, hogy az ember kiutat találjon valamiből, már pedig a legtöbb esetben, embert próbáló sorsokban ez az elsődleges cél a szabadulás felé, először a befelé vezető utat szükséges bejárnia. Így ez paradoxnak tűnik, hisz amíg nincs belátás, addig egy mesterségesen átszőtt világ körforgásában játszódnak le mindennapjaink. Azonban Isteni lényünk nem hódol az anyag törvényeinek, mindig akadnak segítők és vannak kapcsolódási pontok, hogy beteljesülhessen az, ami elvesztette a tiszta állapotok igazságát. Nevezzük ezt egyszerűen keresztútnak, amely az embernek a kereszt misztériuma által bejárt útja. Ez olyan, időpontokhoz nem köthető szakaszokból: fejlődésből, tapasztalásból, szenvedésből, lemondásból, szabadulásból, megváltási folyamatokból áll, amelyet szükségszerű, hogy a mikrokozmosz több leképződésén keresztül, a személyiséghez kapcsolódva véghezvigyen. Így megtörténhet, hogy a kegyelemadó világosság szíven át történő befogadása által, segítségére legyünk minden ember cselekedetének, múltjának, árnyainak és zárt terének a megnyitására, és így kibontakozása segítségére is. A Krisztusi mag szeretet-impulzusai nélkül ez nem lehetséges. Ha jelen tudunk lenni egyidejűleg teljes szívünk egészében a Most és az Örök fénytengelyén, leolvashatjuk, lemérhetjük minden egyes szónak vagy szimbolikának a kódrendszerét, fényrezgéseit és teljes jelentéskollekcióját. Hiszem, hogy a magyar nyelv szókincsének eredete is innen fakad, s hogy ennek köszönhetően minden egyes hang, amit a szívünkben kimondunk, kibontunk és megjelenik lényünk vetítővásznán, képes csatornákat, utat, ösvényt nyitni a világban az energiák kiegyenlítésére, valamint így találunk rá igaz mélységek átélésére s tudjuk meglelni a kapcsolatot a mindenség egységével, az égiekkel és egymással.