Katarzis

Kőkemény az a szív, melyet sok veszteség ért,

nem hagyja magát szeretni, bár eledelt kér.

Ember az emberből így gyakran él és eszik,

de lehet ember embernek gyógyír vagy méreg is.

Ez a természete a múlandóságnak,

aki ebben éli vágyát, része csalódásnak.

De van egy másik benned, ki rád vár, míg felébredsz,

hogy időtlenné tegye a kapott fényerődet.

Kemény a szív, ha béke nincs benne,

égi tűz izzít át, hogy lényed ezt meglelje.

Mágus vagy, egy lehullt csillagszellem,

világodban sötét éppúgy, mint világosság terem.

Szemeid előtt van minden nagy varázslat,

öntudatod fénye oly tisztán ragyoghat.

Az élet nem a test, az elme vagy a lélek,

az élet egy erő, mely átizzít majd elbocsájt téged.

Nem birtokolható, olyan, mint egy kabát,

ha megfelelő emberére lel, ingyen adja oda magát.

Igazán szabaddá csak akkor válhatsz,

ha az alacsony térségeket magad mögött hagytad.

Aminek teret adsz, az lesz benned élő,

bevonzod mindazt, miből építed a jövőt.

Bár mégis oly sokszor a fájdalom gyötör,

rakd le a terhet, hisz vár rád még sok gyönyör.

Benned a ragadozó, benned a harcos,

önmagaddal kell mindvégig harcba szállnod.

Nyisd hát meg a szíved, de ne higgy senkinek,

az igazság felépít, de változik szüntelen.

Vedd észre magadban, de ne higgy nekem sem,

s rájössz: mindenki hazudik, hogy ismét igaz legyen.

2017. január 21.

Látszatvalóság

Nem az vagy, akinek látnak!

Ajándék testedben:
Kibontani jöttél valódi önmagad.

Csodáld a mindenség színes álruháját.

Lásd mindenben a sugárzó erőt: Ez ölel át.

De vigyázz! Szintén ez érint, ha valami fáj.

Szeress! Csak ez marad.

Mit ér a pillanat, a látszat?

A szeretet időtlen!

Te a múlandóban élsz.

De Te vagy az is, aki belül marad,

ha kinn tombol a zord, hideg tél.

Melegséget adj!

Ha szemedből szikra pattan,

lángra ébred álmából a világ.

Csak ölelj, ölelj, ölelj!
És ne feledd, hogy a vég nem az utolsó,

máshol reményteli kezdet.

Ha nem hiszel nekem, csak emlékezz,

hol a vágy mely téged befelé vezet,
s hol a szív, mely örökké alkot,
de önmagában megteremthetetlen.

2016. október 9.

Őshon

Ne engedj el, s ne tarts meg engem,
a világ így is mozdulatlanul forog,
csak egész halkan suttog az elmúlás:
Maradj s légy hű önmagadhoz.
Ha hiány, nincs és árny-sötét van,
tiszta lényed őrt áll bennem,
s az érintésed, mint tintával átitatott papiruszdarab
Őshonosan belakja a szívem.
Három a valóság, nem kétségben él az ember,
ez teremtő erődnek a varázsképlete,
a téridőben kivetül a jövő, múlt, jelen,
mint szellemek sokszínű élete.
S ha láthatlak, mint világos tengervíztükör,
csodálva nézem, a végtelen hogy csiszol,
lehetnél bár kavics vagy drágagyöngy,
fénylő Napom vagy az éjjeli égbolton.

2016. szeptember 26.

Tükrökön túl

Elcsendesülve, szívünk belső rejtekében halljuk meg igazán szellem-lelkünk üzenetét. Ne hagyjuk veszni, hisz ez az egyetlen őszinte kapcsolat abból a világból, amelyből származunk, ahonnét alászáll a lélek. Ne feledjük, hogy leereszkedve a mélybe, áthaladva a sötétségen lesz lehetőségünk a felemelkedésre. Sokan keresőként indulunk útnak, szívünkben az égő fáklyával, mely mutatja az utat. Nélküle egy bezárt világ árnyékszereplőjeként számlálnánk napjainkat. Ahol fény van, ott látható és járható az út, minden, ami elénk kerül meg van világítva, és egyben mindennek az árnyéka is kivetül. Eleinte riadozik a lélek, minden mozzanat ismeretlen, idegen jelleget hordoz. Egy idő után kezd csak eligazodni a járható és áthatolhatatlannak tűnő ösvényeken. Ahogy a lélekvilágban felismerésre kerülnek a ködszerű anyagtalan energiaformák, az ember intuíciójában bízva nem riad meg azoktól az árnyékvetületektől, fellegösszességektől, amelyek félelmet, nyugtalanságot és reménytelenséget próbálnak kelteni. Felismerve a belső út rejtélyességét, kalandjait és felfedeznivalóját egyre könnyebbé és légdúsabbá válik az egész finomanyagi testrendszer. Ezzel a bővülő térrel és szabadsággal az ember felelősségének súlya is párhuzamosan növekszik. Ahogy a személyiségünk megtanult a fizikai megnyilvánulások világában tájékozódni és a szükséges segítőeszközöket használni, úgy ezt teszi a lelkünk is az éteribb közegekben. Teljes mértékben kiigazodva és egyenlő értékűvé téve azt önmagával kiegyenlíti a lehorgonyzott energiákat, mint a teremtésre kapott eszközöket. A tiszta érzetű, finom lelkületű ember tudja, hogy mennyi elakadás, mennyi megdermedt csomópont alakul ki fejlődése során. Az ilyen összesűrűsödött ideaképződményeket szükségszerű tettre készen fellazítani kötéseiből és odafigyelve szétoszlatni. Az energetikai pályák szabaddá tétele új fényvibrációkat,  újító csillagüzeneteket épít be ezáltal a mikrovilágunk tér-idő szerkezetének valóságába. Az ember életében eljöhet az a pillanat, hogy meglássa önmagát a világmindenség tükrében, hogy ráébredjen a különbségeket meghaladó, átfogó egyetemességre. Ami így voltaképpen kibontható, benne foglaltatik a magasabb szférák valóságában, s aki méltó, erre rákapcsolva, megtekintheti azt a jelképrendszert, amely lenyomatot hagyott a kollektív tudatmezőben. Sorról sorra lehet venni, elemezni, megfejteni, de közölni is az ezt kereső emberekkel. Legjobb tükörképünk a legközelebb álló egyének és amit bennük észlelünk, azt önmagunkban is megtalálhatjuk, elősegíthetjük az épülését vagy gyógyítva feloldhatjuk. Ezúton eszmélhetünk rá arra az igazságra, ami nem választ minket el egymástól, ami nem az én és nem a te igazsága, hanem az Igazság kivédhetetlenül. A felgyorsult információcsere által minden egyén tudatossága, világlátása és szemléletmódja átalakulhat, s a Napot már nem takarhatják el az öntudatlan állapotok és a tudatlanság fellegei. Az útmutatások és az információk mindenképp akkor teszik meg hatásukat, ha változást idéznek elő, ha közvetlenül érintenek. Érzéseink ingó forgataga mögött, válaszként eljuthatunk egy másik erőtér pulzálása és kibontakozása felé. Mindannyiunkat bizonyos vitalitás tart életben, néha láthatatlan kezek érintenek és sokszor már nehéz levegőt vennünk a régi életközegből, amivel eddig azonosultunk, azonban a tüdőnk még nem teljesen felkészült az újabb, más rezgésszámú erőhullámokhoz. Itt pedig jönnie kéne az éber felismerésnek, kiútnak, egy mélyebb életszemlélet kialakulásának, tisztulásnak, hogy a lélek és test kéz a kézben haladjon.  Azok a pillanatok, amelyekben ráébredünk saját összetartó, lényegesen meghatározó, de nem elhatárolt, ön-célt, ön-érdeket, ön-megismerést nem kizáró emberi mivoltunkra, egy lépéssel továbbemelnek minket a fejlődés útján. Egyúttal megkapjuk a lehetőséget is, hogy tudatosítsuk: Minden létezőben ugyanaz a fejlődni, lélegezni és élni akaró lény működik, s hogy ez a fejlődés olyan láncolata, ahol nem egymásból élünk, ahol nem a látszat énünk erősödik, hanem ahol teret nyer az a lélekminőség, amelynek közös forrása az egység.

Vonzásban

Vasköntösben suhanó árnyak,
Vasálarcban rohanó évek,
Vasparipán száguldó lány,
Vaskarikán forgó élet.

Vasmadárral szálló táltos,
Vasszárnyakon repülő ének,
Vasemberben fénylő ékkő,
Vasekével szántott lélek.

Vasfegyelem adja a békét,
Vasakarat szüli a tettet.
Vasszív őriz igazságot,
Vaskapocs tartja a mindenséget.

2016. augusztus 26.

JELENtŐsÉg

Földi leszületésünkkel mikrokozmoszunk is új lehetőséget kapott a fejlődésre, újabb erők befogadására és tisztább létállapotok megteremtésére. Mivel egész lényünk kölcsönhatásban van a világegyetemmel, bizonyos meghatározó sorskódokat szükséges teljesíteni, értelmet adóan kibontani e rövid ittlétünk folyamán. Rövid, mert ez csak egy kis részlet idősorompók közé zárva. De ha felpattan egy-egy időkapocs, egyetlen pillanatban kiterjesztetten láthatjuk s élhetjük meg több életnek a valóságát. A zárt tér eleve azt mutatja, hogy lefedett, beárnyékolt valami vagy valaki által, és hogy az embernek, mint egyénnek nincs eszköze, kulcsa, sem hatóköre ezt megváltoztatni, és e leplet lehántani. Tehát valami vagy valaki tudja ezt megtenni, ha nem az erejével, a tudásával, akkor a puszta jelenlétével olyan energiákat futtat, amelyek megnyitják ezeket a zárt tartományokat. Ez esetben egy egészen új, nyílt térbe kerül az ember, ahonnan szemlélődve a dolgok új jelentőséggel bírnak. Bár a világ a „nincs idő” látszatát kelti, megfoghatatlanná téve a létet, mégis (vagy épp ezért) egyre nagyobb rohanásra készteti az embert, hogy valami maradandót hozzon létre. Eljuthat egy olyan állapotba, hogy ha külsőleg nem is mozdul semerre, belsőleg már megtapasztalhatja az időnélküliséget. Ha ez megtörténik, képes lesz meglátni azt is, hogy csak folyamatok, folyamatosság létezik, ez is egyszer lefelé, egyszer felfelé ívelő, hogy valójában nincs semmi "megtörtént" pontos időhöz kötve. Az időpontok sokasága csak számhalmazokként tornyosul a háromdimenziós világunk metszéspontjaiban. Ha kötni akarjuk az ebet a karóhoz és mi emberek ezt szívesen tesszük az okfejtések gyanánt, csak a magasabb dimenziókban találjuk meg ennek a lehetőségét, leképződését, mint az előzmények és következmények sorozatát. A múlandóság jelentőségszótárából ez törlődik és átkerül az Akasha könyvtárba, a világemlékezet krónikájába, ahol a már megtörténtek raktározódnak, s innét ered az, hogy őrizzük a hagyatékunkat, s így tovább a szellemi örökségünket, kincstárunkat. Ide bepillantva, a tudatosságunk mezejébe felhozva történik meg az ősemlékezés, s tudjuk összerakni az élet eseményeinek összefüggéseit, mint mozaikkockákat a kirakós játékban. Ahhoz, hogy az ember kiutat találjon valamiből, már pedig a legtöbb esetben, embert próbáló sorsokban ez az elsődleges cél a szabadulás felé, először a befelé vezető utat szükséges bejárnia. Így ez paradoxnak tűnik, hisz amíg nincs belátás, addig egy mesterségesen átszőtt világ körforgásában játszódnak le mindennapjaink. Azonban Isteni lényünk nem hódol az anyag törvényeinek, mindig akadnak segítők és vannak kapcsolódási pontok, hogy beteljesülhessen az, ami elvesztette a tiszta állapotok igazságát. Nevezzük ezt egyszerűen keresztútnak, amely az embernek a kereszt misztériuma által bejárt útja. Ez olyan, időpontokhoz nem köthető szakaszokból: fejlődésből, tapasztalásból, szenvedésből, lemondásból, szabadulásból, megváltási folyamatokból áll, amelyet szükségszerű, hogy a mikrokozmosz több leképződésén keresztül, a személyiséghez kapcsolódva véghezvigyen. Így megtörténhet, hogy a kegyelemadó világosság szíven át történő befogadása által, segítségére legyünk minden ember cselekedetének, múltjának, árnyainak és zárt terének a megnyitására, és így kibontakozása segítségére is. A Krisztusi mag szeretet-impulzusai nélkül ez nem lehetséges. Ha jelen tudunk lenni egyidejűleg teljes szívünk egészében a Most és az Örök fénytengelyén, leolvashatjuk, lemérhetjük minden egyes szónak vagy szimbolikának a kódrendszerét, fényrezgéseit és teljes jelentéskollekcióját. Hiszem, hogy a magyar nyelv szókincsének eredete is innen fakad, s hogy ennek köszönhetően minden egyes hang, amit a szívünkben kimondunk, kibontunk és megjelenik lényünk vetítővásznán, képes csatornákat, utat, ösvényt nyitni a világban az energiák kiegyenlítésére, valamint így találunk rá igaz mélységek átélésére s tudjuk meglelni a kapcsolatot a mindenség egységével, az égiekkel és egymással.

szilánkok

- Az érintések játéka, melyben az érintő az érintett. -

&

A szíved mélyén érzed, tudod, milyen nyelven beszél a fény és ért a lélek.

&

Egy mozdulat ereje

mily sok energiamezőt teremt,

köt s felszabadít,

hogy repüljön az ölelés,

s kis pillangók az űrbe.

&

Gondolatcseppek énekelnek,

hogy a felhők és borúk legyenek messzebb,

hogy utat találva középen benned,

együtt ölelhessük a mindenséget.

Egész szívvel, teljes lélekkel,

illúziókra ismerve

találni meg, ami el van rejtve:

Ami lehetsz, s ami lehetek,

csak az, ami vagy, s vagyok melletted.

&

Mit adhat az ember embernek e „nincsen”-ből,

e foszló létből, mely magam is vagyok,

s aki tudja, hallgat, lát, nem kérdez,

mégis érti, hogy a lélek bontja szárnyait.
A változás meg nem áll,

s ha hiszel magadban,

így ez az erő formál,

mely lassan mást is továbbemel.

&

Ahol nincs Itt és nincs Ott,

nem kell keresni,

mert szívünkben ragyog.

Megérint anélkül, hogy múlna a varázs,

s amit kapunk, örökké teljes.

Nincsenek rá szavak, mégis láthatod,

ami kimondhatatlan,

számunkra egy és határtalan,

mert millió pillanatban bennünk van:

Az Élet forrása kiapadhatatlan.

&

Idő és Tér,

melyben a Szeretet

nyíló virág.

Megköszönöm

az életem Veled.

Sugarat bont a Fény,

csak a néma csonk marad,

de te majd elmondod,

mert nincs máshogy

az új kezdet egyben a vég.

&

Oly elevenen élsz itt bennem,

mint az a pillanat,

mely boldog és szabad.

A Napnál is világosabban

járod az utad.

Száműznélek magamból,

ki mondja meg miért, ez hogy lehet?

Bár táncot járnak a szavak,

most veled vagyok így teljes,

s ki értené ezt meg oly tisztán,

hogy a teremtés mily sokszínű állapotból ered.

Bár rövid ez a lét, de talán arra elég,

hogy megtaláljuk egymásban magunkat..

&

A virág nyílik és hervad szüntelen,

csak a végtelen az,

mely magába foglalja a mindenséget,

s be nem határolható.

A folyó, mely elmossa a partot,

s mi beleolvadunk e mindenségbe:

Együtt és mégis külön külön.