Elcsendesülve,
szívünk belső rejtekében halljuk meg igazán szellem-lelkünk üzenetét. Ne hagyjuk
veszni, hisz ez az egyetlen őszinte kapcsolat abból a világból, amelyből
származunk, ahonnét alászáll a lélek. Ne feledjük, hogy leereszkedve
a mélybe, áthaladva a sötétségen lesz lehetőségünk a felemelkedésre.
Sokan keresőként indulunk útnak, szívünkben az égő fáklyával, mely mutatja az
utat. Nélküle egy bezárt világ árnyékszereplőjeként számlálnánk napjainkat.
Ahol fény van, ott látható és járható az út, minden, ami elénk kerül meg van
világítva, és egyben mindennek az árnyéka is kivetül. Eleinte riadozik
a lélek, minden mozzanat ismeretlen, idegen jelleget hordoz. Egy idő után
kezd csak eligazodni a járható és áthatolhatatlannak tűnő ösvényeken.
Ahogy a lélekvilágban felismerésre kerülnek a ködszerű anyagtalan
energiaformák, az ember intuíciójában bízva nem riad meg azoktól az
árnyékvetületektől, fellegösszességektől, amelyek félelmet, nyugtalanságot és
reménytelenséget próbálnak kelteni. Felismerve a belső út rejtélyességét,
kalandjait és felfedeznivalóját egyre könnyebbé és légdúsabbá válik az egész finomanyagi
testrendszer. Ezzel a bővülő térrel és szabadsággal az ember
felelősségének súlya is párhuzamosan növekszik. Ahogy a személyiségünk
megtanult a fizikai megnyilvánulások világában tájékozódni és
a szükséges segítőeszközöket használni, úgy ezt teszi a lelkünk is az
éteribb közegekben. Teljes mértékben kiigazodva és egyenlő értékűvé téve azt
önmagával kiegyenlíti a lehorgonyzott energiákat, mint a teremtésre
kapott eszközöket. A tiszta érzetű, finom lelkületű ember tudja, hogy
mennyi elakadás, mennyi megdermedt csomópont alakul ki fejlődése során. Az
ilyen összesűrűsödött ideaképződményeket szükségszerű tettre készen
fellazítani kötéseiből és odafigyelve szétoszlatni. Az energetikai pályák
szabaddá tétele új fényvibrációkat, újító csillagüzeneteket épít be
ezáltal a mikrovilágunk tér-idő szerkezetének valóságába. Az ember
életében eljöhet az a pillanat, hogy meglássa önmagát
a világmindenség tükrében, hogy ráébredjen a különbségeket meghaladó,
átfogó egyetemességre. Ami így voltaképpen kibontható, benne foglaltatik a
magasabb szférák valóságában, s aki méltó, erre rákapcsolva, megtekintheti azt
a jelképrendszert, amely lenyomatot hagyott a kollektív tudatmezőben.
Sorról sorra lehet venni, elemezni, megfejteni, de közölni is az ezt kereső
emberekkel. Legjobb tükörképünk a legközelebb álló egyének és amit
bennük észlelünk, azt önmagunkban is megtalálhatjuk, elősegíthetjük az épülését
vagy gyógyítva feloldhatjuk. Ezúton eszmélhetünk rá arra az igazságra, ami nem
választ minket el egymástól, ami nem az én és nem a te igazsága, hanem az
Igazság kivédhetetlenül. A felgyorsult
információcsere által minden egyén tudatossága, világlátása és szemléletmódja
átalakulhat, s a Napot már nem takarhatják el az öntudatlan állapotok és a
tudatlanság fellegei. Az útmutatások és az információk mindenképp akkor teszik
meg hatásukat, ha változást idéznek elő, ha közvetlenül érintenek. Érzéseink
ingó forgataga mögött, válaszként eljuthatunk egy másik erőtér pulzálása és
kibontakozása felé. Mindannyiunkat bizonyos vitalitás tart életben, néha
láthatatlan kezek érintenek és sokszor már nehéz levegőt vennünk a régi
életközegből, amivel eddig azonosultunk, azonban a tüdőnk még nem teljesen
felkészült az újabb, más rezgésszámú erőhullámokhoz. Itt pedig jönnie kéne az
éber felismerésnek, kiútnak, egy mélyebb életszemlélet kialakulásának,
tisztulásnak, hogy a lélek és test kéz a kézben haladjon. Azok a pillanatok, amelyekben ráébredünk saját
összetartó, lényegesen meghatározó, de nem elhatárolt, ön-célt, ön-érdeket,
ön-megismerést nem kizáró emberi mivoltunkra, egy lépéssel továbbemelnek minket
a fejlődés útján. Egyúttal
megkapjuk a lehetőséget is, hogy tudatosítsuk: Minden létezőben ugyanaz a fejlődni,
lélegezni és élni akaró lény működik, s hogy ez a fejlődés olyan láncolata,
ahol nem egymásból élünk, ahol nem a látszat énünk erősödik, hanem ahol
teret nyer az a lélekminőség, amelynek közös forrása az egység.