Látszatvalóság

Nem az vagy, akinek látnak!

Ajándék testedben:
Kibontani jöttél valódi önmagad.

Csodáld a mindenség színes álruháját.

Lásd mindenben a sugárzó erőt: Ez ölel át.

De vigyázz! Szintén ez érint, ha valami fáj.

Szeress! Csak ez marad.

Mit ér a pillanat, a látszat?

A szeretet időtlen!

Te a múlandóban élsz.

De Te vagy az is, aki belül marad,

ha kinn tombol a zord, hideg tél.

Melegséget adj!

Ha szemedből szikra pattan,

lángra ébred álmából a világ.

Csak ölelj, ölelj, ölelj!
És ne feledd, hogy a vég nem az utolsó,

máshol reményteli kezdet.

Ha nem hiszel nekem, csak emlékezz,

hol a vágy mely téged befelé vezet,
s hol a szív, mely örökké alkot,
de önmagában megteremthetetlen.

2016. október 9.

Őshon

Ne engedj el, s ne tarts meg engem,
a világ így is mozdulatlanul forog,
csak egész halkan suttog az elmúlás:
Maradj s légy hű önmagadhoz.
Ha hiány, nincs és árny-sötét van,
tiszta lényed őrt áll bennem,
s az érintésed, mint tintával átitatott papiruszdarab
Őshonosan belakja a szívem.
Három a valóság, nem kétségben él az ember,
ez teremtő erődnek a varázsképlete,
a téridőben kivetül a jövő, múlt, jelen,
mint szellemek sokszínű élete.
S ha láthatlak, mint világos tengervíztükör,
csodálva nézem, a végtelen hogy csiszol,
lehetnél bár kavics vagy drágagyöngy,
fénylő Napom vagy az éjjeli égbolton.

2016. szeptember 26.

Tükrökön túl

Elcsendesülve, szívünk belső rejtekében halljuk meg igazán szellem-lelkünk üzenetét. Ne hagyjuk veszni, hisz ez az egyetlen őszinte kapcsolat abból a világból, amelyből származunk, ahonnét alászáll a lélek. Ne feledjük, hogy leereszkedve a mélybe, áthaladva a sötétségen lesz lehetőségünk a felemelkedésre. Sokan keresőként indulunk útnak, szívünkben az égő fáklyával, mely mutatja az utat. Nélküle egy bezárt világ árnyékszereplőjeként számlálnánk napjainkat. Ahol fény van, ott látható és járható az út, minden, ami elénk kerül meg van világítva, és egyben mindennek az árnyéka is kivetül. Eleinte riadozik a lélek, minden mozzanat ismeretlen, idegen jelleget hordoz. Egy idő után kezd csak eligazodni a járható és áthatolhatatlannak tűnő ösvényeken. Ahogy a lélekvilágban felismerésre kerülnek a ködszerű anyagtalan energiaformák, az ember intuíciójában bízva nem riad meg azoktól az árnyékvetületektől, fellegösszességektől, amelyek félelmet, nyugtalanságot és reménytelenséget próbálnak kelteni. Felismerve a belső út rejtélyességét, kalandjait és felfedeznivalóját egyre könnyebbé és légdúsabbá válik az egész finomanyagi testrendszer. Ezzel a bővülő térrel és szabadsággal az ember felelősségének súlya is párhuzamosan növekszik. Ahogy a személyiségünk megtanult a fizikai megnyilvánulások világában tájékozódni és a szükséges segítőeszközöket használni, úgy ezt teszi a lelkünk is az éteribb közegekben. Teljes mértékben kiigazodva és egyenlő értékűvé téve azt önmagával kiegyenlíti a lehorgonyzott energiákat, mint a teremtésre kapott eszközöket. A tiszta érzetű, finom lelkületű ember tudja, hogy mennyi elakadás, mennyi megdermedt csomópont alakul ki fejlődése során. Az ilyen összesűrűsödött ideaképződményeket szükségszerű tettre készen fellazítani kötéseiből és odafigyelve szétoszlatni. Az energetikai pályák szabaddá tétele új fényvibrációkat,  újító csillagüzeneteket épít be ezáltal a mikrovilágunk tér-idő szerkezetének valóságába. Az ember életében eljöhet az a pillanat, hogy meglássa önmagát a világmindenség tükrében, hogy ráébredjen a különbségeket meghaladó, átfogó egyetemességre. Ami így voltaképpen kibontható, benne foglaltatik a magasabb szférák valóságában, s aki méltó, erre rákapcsolva, megtekintheti azt a jelképrendszert, amely lenyomatot hagyott a kollektív tudatmezőben. Sorról sorra lehet venni, elemezni, megfejteni, de közölni is az ezt kereső emberekkel. Legjobb tükörképünk a legközelebb álló egyének és amit bennük észlelünk, azt önmagunkban is megtalálhatjuk, elősegíthetjük az épülését vagy gyógyítva feloldhatjuk. Ezúton eszmélhetünk rá arra az igazságra, ami nem választ minket el egymástól, ami nem az én és nem a te igazsága, hanem az Igazság kivédhetetlenül. A felgyorsult információcsere által minden egyén tudatossága, világlátása és szemléletmódja átalakulhat, s a Napot már nem takarhatják el az öntudatlan állapotok és a tudatlanság fellegei. Az útmutatások és az információk mindenképp akkor teszik meg hatásukat, ha változást idéznek elő, ha közvetlenül érintenek. Érzéseink ingó forgataga mögött, válaszként eljuthatunk egy másik erőtér pulzálása és kibontakozása felé. Mindannyiunkat bizonyos vitalitás tart életben, néha láthatatlan kezek érintenek és sokszor már nehéz levegőt vennünk a régi életközegből, amivel eddig azonosultunk, azonban a tüdőnk még nem teljesen felkészült az újabb, más rezgésszámú erőhullámokhoz. Itt pedig jönnie kéne az éber felismerésnek, kiútnak, egy mélyebb életszemlélet kialakulásának, tisztulásnak, hogy a lélek és test kéz a kézben haladjon.  Azok a pillanatok, amelyekben ráébredünk saját összetartó, lényegesen meghatározó, de nem elhatárolt, ön-célt, ön-érdeket, ön-megismerést nem kizáró emberi mivoltunkra, egy lépéssel továbbemelnek minket a fejlődés útján. Egyúttal megkapjuk a lehetőséget is, hogy tudatosítsuk: Minden létezőben ugyanaz a fejlődni, lélegezni és élni akaró lény működik, s hogy ez a fejlődés olyan láncolata, ahol nem egymásból élünk, ahol nem a látszat énünk erősödik, hanem ahol teret nyer az a lélekminőség, amelynek közös forrása az egység.

Vonzásban

Vasköntösben suhanó árnyak,
Vasálarcban rohanó évek,
Vasparipán száguldó lány,
Vaskarikán forgó élet.

Vasmadárral szálló táltos,
Vasszárnyakon repülő ének,
Vasemberben fénylő ékkő,
Vasekével szántott lélek.

Vasfegyelem adja a békét,
Vasakarat szüli a tettet.
Vasszív őriz igazságot,
Vaskapocs tartja a mindenséget.

2016. augusztus 26.

JELENtŐsÉg

Földi leszületésünkkel mikrokozmoszunk is új lehetőséget kapott a fejlődésre, újabb erők befogadására és tisztább létállapotok megteremtésére. Mivel egész lényünk kölcsönhatásban van a világegyetemmel, bizonyos meghatározó sorskódokat szükséges teljesíteni, értelmet adóan kibontani e rövid ittlétünk folyamán. Rövid, mert ez csak egy kis részlet idősorompók közé zárva. De ha felpattan egy-egy időkapocs, egyetlen pillanatban kiterjesztetten láthatjuk s élhetjük meg több életnek a valóságát. A zárt tér eleve azt mutatja, hogy lefedett, beárnyékolt valami vagy valaki által, és hogy az embernek, mint egyénnek nincs eszköze, kulcsa, sem hatóköre ezt megváltoztatni, és e leplet lehántani. Tehát valami vagy valaki tudja ezt megtenni, ha nem az erejével, a tudásával, akkor a puszta jelenlétével olyan energiákat futtat, amelyek megnyitják ezeket a zárt tartományokat. Ez esetben egy egészen új, nyílt térbe kerül az ember, ahonnan szemlélődve a dolgok új jelentőséggel bírnak. Bár a világ a „nincs idő” látszatát kelti, megfoghatatlanná téve a létet, mégis (vagy épp ezért) egyre nagyobb rohanásra készteti az embert, hogy valami maradandót hozzon létre. Eljuthat egy olyan állapotba, hogy ha külsőleg nem is mozdul semerre, belsőleg már megtapasztalhatja az időnélküliséget. Ha ez megtörténik, képes lesz meglátni azt is, hogy csak folyamatok, folyamatosság létezik, ez is egyszer lefelé, egyszer felfelé ívelő, hogy valójában nincs semmi "megtörtént" pontos időhöz kötve. Az időpontok sokasága csak számhalmazokként tornyosul a háromdimenziós világunk metszéspontjaiban. Ha kötni akarjuk az ebet a karóhoz és mi emberek ezt szívesen tesszük az okfejtések gyanánt, csak a magasabb dimenziókban találjuk meg ennek a lehetőségét, leképződését, mint az előzmények és következmények sorozatát. A múlandóság jelentőségszótárából ez törlődik és átkerül az Akasha könyvtárba, a világemlékezet krónikájába, ahol a már megtörténtek raktározódnak, s innét ered az, hogy őrizzük a hagyatékunkat, s így tovább a szellemi örökségünket, kincstárunkat. Ide bepillantva, a tudatosságunk mezejébe felhozva történik meg az ősemlékezés, s tudjuk összerakni az élet eseményeinek összefüggéseit, mint mozaikkockákat a kirakós játékban. Ahhoz, hogy az ember kiutat találjon valamiből, már pedig a legtöbb esetben, embert próbáló sorsokban ez az elsődleges cél a szabadulás felé, először a befelé vezető utat szükséges bejárnia. Így ez paradoxnak tűnik, hisz amíg nincs belátás, addig egy mesterségesen átszőtt világ körforgásában játszódnak le mindennapjaink. Azonban Isteni lényünk nem hódol az anyag törvényeinek, mindig akadnak segítők és vannak kapcsolódási pontok, hogy beteljesülhessen az, ami elvesztette a tiszta állapotok igazságát. Nevezzük ezt egyszerűen keresztútnak, amely az embernek a kereszt misztériuma által bejárt útja. Ez olyan, időpontokhoz nem köthető szakaszokból: fejlődésből, tapasztalásból, szenvedésből, lemondásból, szabadulásból, megváltási folyamatokból áll, amelyet szükségszerű, hogy a mikrokozmosz több leképződésén keresztül, a személyiséghez kapcsolódva véghezvigyen. Így megtörténhet, hogy a kegyelemadó világosság szíven át történő befogadása által, segítségére legyünk minden ember cselekedetének, múltjának, árnyainak és zárt terének a megnyitására, és így kibontakozása segítségére is. A Krisztusi mag szeretet-impulzusai nélkül ez nem lehetséges. Ha jelen tudunk lenni egyidejűleg teljes szívünk egészében a Most és az Örök fénytengelyén, leolvashatjuk, lemérhetjük minden egyes szónak vagy szimbolikának a kódrendszerét, fényrezgéseit és teljes jelentéskollekcióját. Hiszem, hogy a magyar nyelv szókincsének eredete is innen fakad, s hogy ennek köszönhetően minden egyes hang, amit a szívünkben kimondunk, kibontunk és megjelenik lényünk vetítővásznán, képes csatornákat, utat, ösvényt nyitni a világban az energiák kiegyenlítésére, valamint így találunk rá igaz mélységek átélésére s tudjuk meglelni a kapcsolatot a mindenség egységével, az égiekkel és egymással.

szilánkok

- Az érintések játéka, melyben az érintő az érintett. -

&

A szíved mélyén érzed, tudod, milyen nyelven beszél a fény és ért a lélek.

&

Egy mozdulat ereje

mily sok energiamezőt teremt,

köt s felszabadít,

hogy repüljön az ölelés,

s kis pillangók az űrbe.

&

Gondolatcseppek énekelnek,

hogy a felhők és borúk legyenek messzebb,

hogy utat találva középen benned,

együtt ölelhessük a mindenséget.

Egész szívvel, teljes lélekkel,

illúziókra ismerve

találni meg, ami el van rejtve:

Ami lehetsz, s ami lehetek,

csak az, ami vagy, s vagyok melletted.

&

Mit adhat az ember embernek e „nincsen”-ből,

e foszló létből, mely magam is vagyok,

s aki tudja, hallgat, lát, nem kérdez,

mégis érti, hogy a lélek bontja szárnyait.
A változás meg nem áll,

s ha hiszel magadban,

így ez az erő formál,

mely lassan mást is továbbemel.

&

Ahol nincs Itt és nincs Ott,

nem kell keresni,

mert szívünkben ragyog.

Megérint anélkül, hogy múlna a varázs,

s amit kapunk, örökké teljes.

Nincsenek rá szavak, mégis láthatod,

ami kimondhatatlan,

számunkra egy és határtalan,

mert millió pillanatban bennünk van:

Az Élet forrása kiapadhatatlan.

&

Idő és Tér,

melyben a Szeretet

nyíló virág.

Megköszönöm

az életem Veled.

Sugarat bont a Fény,

csak a néma csonk marad,

de te majd elmondod,

mert nincs máshogy

az új kezdet egyben a vég.

&

Oly elevenen élsz itt bennem,

mint az a pillanat,

mely boldog és szabad.

A Napnál is világosabban

járod az utad.

Száműznélek magamból,

ki mondja meg miért, ez hogy lehet?

Bár táncot járnak a szavak,

most veled vagyok így teljes,

s ki értené ezt meg oly tisztán,

hogy a teremtés mily sokszínű állapotból ered.

Bár rövid ez a lét, de talán arra elég,

hogy megtaláljuk egymásban magunkat..

&

A virág nyílik és hervad szüntelen,

csak a végtelen az,

mely magába foglalja a mindenséget,

s be nem határolható.

A folyó, mely elmossa a partot,

s mi beleolvadunk e mindenségbe:

Együtt és mégis külön külön.

Vezérfonál

Amikor igazán megérezzük embertársunk lényében a végtelenséget, akkor önmagunk megvont határai is bizonyos időre megszűnnek. Az érzelmi kötődések és csalódások, elkerülhetetlenül érintik az ember külső burkait, mert a földi lényvalósághoz tartoznak, azonban egyúttal a fejlődő egyetemes lélekrészeinkre is hatnak, de ébresztően és feloldozóan. A szabad lényünk a létünket tiszta magasságokba viszi. Ezt semmilyen külsőség nem teszi meg. Ezért is óva intenek a bölcs tanítások, hogy legyünk éberek, tudatunk ne legyen irányított, bármi, ami elkápráztat, amit belső meggyőződés nélkül követünk, amit valósnak mondanak nekünk, de távol visz önmagunktól, az csak kerülőút az igaz ismerethez. A tiszta erőt nem a felülettel való azonosság adja, hanem a mélységes tudata annak, hogy az érték belül van és mentes a külső körülményektől. Ez az a tűz, amely élteti a jelenségvilágot, a tűz, amely mindent eléget, hogy megújítson. Ami a tudatunkat kiemeli a sűrűvé vált, megkötő, kristályosító és megbetegítő energiatengerből. Igazából semmi nem tűnik el, csak minden folyamatosan átalakul, és korszakokon át ismétlődik, csak egyre másabb minőségekben. A természetadta érzékszervekkel csak a formák világát érjük el, pedig a lényeg az e mögötti terekben rejlik, amelyek sokkal élethűbbek, s amelyekhez lélekben oly gyakran még meg kell érnünk. A kettős állapotok szüntelen váltakozó és vergődő hullámaiból csak tiszta pillanatokkal, józansággal és figyelemmel tudunk kijutni. Az emberek szívében észrevehetjük azt a finomságot, amely az eltakart rétegek alatt ott egészen megbújik, s ami ha felizzik, újra világossá varázsolja a lélegzőteret. Szükség van erre, és belsőleg erősödni. Minden játszmát, felvett és hamis elgondolást, álarcot, azonosulást levetkőzni. Rendszerint azok a dolgok vannak mindig a legnagyobb hatással ránk, amelyekben erőteljesen magunkra ismerhetünk. A vonzás-taszítás áramlatai is fokozottan erre épülnek, s ami lényünkben hatni kezd, az akarattól függetlenül is megjelenik. Ami nem emel, az a lefelé vivő tapasztalásba hív, de néha lángokban áll minden, hogy újat hozzon. Hinni kell abban, amit érzünk, ami a szívet érleli és megnyitja olyan eszmék felé, ahol már nem számit a távolság, csak a minden befolyástól mentes független irányulás. Bár sok lehet a tévelygés, amelyek még minket oly gyakran visszatartanak a valóság meglátásától, de folyamatossá lehet tenni a helyes mérték keresését, a félelmek és gátlások elengedését. Meg kell tanulnunk bízni abban, hogy az univerzum tudja, mi a számunkra megfelelő, illetve megerősödve kitartanunk mindazzal kapcsolatban, amivel szembe kell néznünk és vállalnunk mindazt, amit meg kell tennünk. Gondolkodni, befelé figyelni, hallgatni a belső intuíciónkra… Bárhogyis alakul, nem szabad elnyomni, ami belül van, ami jönni akar, mert ekkor a testben gyűlik össze, ott okoz fájdalmat. Minden dolog először a láthatatlanban történik, csak azután vetül kifelé. Van idő, amikor nagyok a terhek, de ha folyamatosan cipeljük, megtörnek minket. A lélek csak akkor tud kiemelkedni, túljutni ezen, ha megismeréssel elhagyja a megkötő, lebilincselő világ szüntelen tekeredő fonákjait, így lepattannak a visszarántó, elragadó hullámok csápjai, s újra megtanul egy más, egy magasabb és éteribb síkon lélegezni. Az anyagvilág légköre olyan szükségrend, ahol lehetőség van az embernek szembekerülni sokféle valósággal és állapottal. Mindennel, amivel rendelkezünk, amik vagyunk, teremtünk. Minden esetben finomanyagi energiákat is mozgósítunk, a fejlődés láncolatában. Ahogy a testünk létrejött a világ által, lelkünk maga köré vonta a durva anyagi formát, úgy egyszer el is kellesz engedni, ha itt az idő. Semmit nem tehetünk ellene, de sokat tehetünk érte. Egy parányi mozzanat is felboríthatja az egyensúlyt, vagy visszaadhatja az öntudatunkat, belső fényt gyújtva a sötétben. Megvilágítva kémleljük hogyis vannak a dolgaink. Kiteregetjük, felakasztgatjuk, mint a ruhaszárítóra a mosott holmit, s ha kell újra áttisztítjuk, hogy a lelkünkről is lemosódjon minden odakerült hamis folt. Mert  esendőek, tudatlanok, felelőtlenek vagyunk, de hal'istennek ez nem véges állapot. Lehet, ezzel csak nyugtatni akarom magam, de ha át sem éljük, fel sem eszmélünk, hogy ez van, és csipkerózsika álmát soha nem törné meg a mindent átható szellem ereje. Történik-e változás? Nem csak látszólagos és kieszközölt. Olyan, amely reményt, erőt és biztonságot ad, ha minden omlani készül. Bár néha könnyebb megadni magunkat és jobb az árral sodródni, mint harcolni a veszedelmes kényszerűség ellen. A mélység nem mindig rossz, nélküle nem lenne magasság sem és talán nem mindennap tudnánk megélni azokat az állapotokat, amelyek tovább emelnek egy boldogabb érzés felé. Ha már egyszer az arcok, így a saját arcod mögé is látsz, felismered milyen erőhatások játszanak a színfalak mögött, esélyt is kapsz a megújuláshoz. Az állandó jövés-menésben, a múlandóságban, a nehézségekben az igenis helyénvaló, hogy ráébreszt a valóság mélyebb dimenzióira és arra, hogy mi az igazán fontos, mi valódi és mi marad a változáson túl.

töredékek

• Az embereket az az érzés tartja életben, hogy élnek, mégha az mű álomélet is, de elég szórakoztató és széleskörű arra, hogy belevessék az életenergiájukat, akaratukat és így életben tarthassák. Az igazán látó ember mindenkire úgy figyel, mint a tudata részére vagy eszközére: minden élő. Minden pillanat itt a teremtés pillanata. A megszabadult egyénnek már nem szabad a hibát és életük körülményeinek hibáit, senkire és semmire hárítani, magukon kívül. Más szóval mindenért felelősek, ami a világon rossz, ami nekik rajta nem tetszik, vagy sérti őket és ezt passzívan akceptálhatják, vagy aktívan változtathatnak rajta. A valóságban el kell fogadniuk, hogy változtatni tudjanak rajta. Úgy tűnhet, hogy amíg a világ és minden benne nem lesz tökéletes, a megszabadultak munkája soha nem ér véget.

• A harcosok kiléptek a világból azzal, hogy elválasztották magukat a saját racionális gondolkodási folyamatuktól, megállították a belső párbeszédet, a saját hamis eszüket és elérték a belső csend állapotát. Pont ebben az állapotban kél fel az akarat, az alkotó képesség. A harcos kinn van, és befelé néz. Képekben gondolkozik, nem szavakban. A harcosnak le kell lepleznie minden gondolatot, érzést és benyomást az egész életében és meg kell értenie, hogy azok csak illúziói elvakultságok.

• A világban az idő természetesen végképp nem telik, csak úgy jelenik meg. Az idő megállt és az emberiség megfagyott a hiperaktivitás pillanatában aminél „milliárd ember tudatlanságban él“.

• A halál nem mindenképpen jelent szabadságot, a szabadság szükségszerűen halált jelent: az én halálát. Ezt az egyetemes törvényt nem lehet sehogy sem elkerülni.

• Az egészségügyi problémák – a rák, AIDS, skizofrénia, a személyiség rendellenességek azért oly gyakoriak a mátrixban, mert az emberek egész életüket a magukról való igazság elnyomásával töltik, ami hatalmas nyomást idéz elő, alakít ki. 

• Az ego, amely csak izoláltan létezhet volt az oka és a következménye az ember eltávolodásának, elidegenedésének a természetes környezettől és a világban történő rabságának. Az egót, a saját én érzését redukálni kell és aztán teljesen kitörleni.

• Az in-formáció valami, ami minket belül formál. Már 2012-ben az információk sokasága több volt, mint amennyit meg tudunk emészteni, abszorbálni, befogadni. Ez a kritikus pillanat, amiben az emberiség maga az információ. Egy új ciklus kezdete ez melyben az emberek nem úgy léteznek, mint egyének, hanem mint információhordozók, rákapcsolva a tudatosság gigantikus körére, ismeretesen, mint világegyetem.
• Eljön a pillanat, hogy az erőnyomást fel kell szabadítani és használni, megfordul az áramlás és elkezd kiáramlani.
• Az emberiség közeledik ahhoz, amikor a szpinje negatívról pozitívra változik, a befogadás helyett kiküldőre, anyagról antianyagra vált. De előtte még el kell érnie a betelítődés pontját. Ez az átváltozás annyira egyszerű és véges, hogy apokalipszisnek is lehet nevezni.

• ! Eckhart Tolle szerint a felébredés olyan tudatváltás, melynek során a gondolkodás és a tudatosság kettéválik. Ha már felébredtél, akkor nem veszel el a gondolkodásban, hanem felismered, hogy Te a gondolkodás mögötti tudatosság vagy.

• Ha már való voltában látod az egót, sokkal könnyebbé válik nem reagálni rá. Többé már nem veszed személyes ügynek. Amikor az ego háborúzik, tudd, hogy csupán egy illúzió harcol az életben maradásért. Az egótól való megszabaduláshoz mindössze annyi kell, hogy az ego tudatában légy, mivel a tudatosság és az ego nem fér össze. A tudatosság az az erő, ami a jelen pillanatba van bezárva. Csak az egónak lehet önbizalma és csakis az szenvedhet önbizalomhiányban. A jelenlét énkép nélküli.