élet

élet

2020. február 22., szombat

Vágy és tisztulás

Az emberben szüntelenül pulzál új életek, új megismerések utáni vágy. A jelenben minduntalan keressük a lelki és szellemi kibontakozás ösvényeit. Élő paradoxként mégis tudatosítjuk, hogy nincs mindenre szükségünk, amit megkívánunk. Néha csak egy gondolat fogan meg bennünk, amely a csillagokból származik, s ezek a bennünk lévő csillagok elkerülhetetlenül pozitívan és negatívan is hatnak ránk. Amikor az asztrális testünk, a szenvedély és a kívánság uralkodik az egyéniségünkön, akkor többnyire olyanok vagyunk, mint az elkápráztatott, szemfényvesztett teremtmények, ahogy a tárgyak és élőlények felé fordulunk, s mihelyst azt a vágytestünk birtokolja, ez az igény és vágyódás megszűnik, majd új tartalmat keres. Az érzelmeink, az asztrális testünk mindig egy tárgyat, egy eszközt akar birtokolni, ami a hatalma alá tartozik és uralkodhat rajta. Ez rendszerint azt jelenti, hogy az alsó énünk olyan mértékben működik ellenünk, amennyire ez az énünk ismeretlen számunkra. Tehát a tudatalattiban, az érzelmi testünk falai mögött van elrejtve mindaz, ami az énünk alacsonyabb minőségeit jelenteti meg, így egy hamis állatias, szeszélyes és önző én megelégedettségét is. Ez az ego fél minden halálállapottól, de szükség van rá, ha kapcsolatba akarunk lépni az igazi önvalóval, ami mentes a fejletlen személyiségünk kívánságaitól. Amikor a tiszta tudatosság irányítja ezt a szilaj és fékezhetetlen lovat, akkor ő is képes arra, ami a saját fejlődését és javát szolgálja. A csillagok már nem az asztrális test domináns ösztönlényeinek, hanem a jóindulatú erők szolgáivá válnak, pont azzal, hogy a magasabb rendű lényvalóság a megismeréssel irányítása alá vonja saját cselekedeteit. Már nem a végeredmény lesz a fontos, mert a szívben levő valóság nem akar birtokolni, de hagyja, hogy szabadságban történjen meg az egyetemes törvények alá tartozó erők érvényesülése és a jelen pillanat teljes értékű megélése. De vajon mi segít igaz értelmet adni itt tartózkodásunknak, ha kiszolgáltatottnak, tehetetlennek, féltve érezzük magunkat? Mivelhogy jelenünk foglalja magába a múltunk és jövőnk tartalmát, így csak az önmagunk hitereje, a remény, az ítélkezés mentesség, a hála, az elfogadás, a türelem, mint a szeretet kifejeződései vihetnek tovább és tarthatnak meg minket. Ha mindig tudnánk, hogy ezek, mint lelki állapotok messzemenő folyamatokat képesek elindítani bennünk és világban egyaránt a boldogulás felé, akkor a bizalom fényével, mint őstulajdonsággal tekintenénk a tudatlanba és az ismeretlenbe is, valamint vége lenne a félelemkeltő megbéklyózó hatalmak rajtuk történő önérvényesítő, önfenntartó uralmának. De Örökből és Időből is élünk. S míg a szellem-lélekember a mindent átfogó mindenségegységet képviseli, az alantas én-részeink csak a haláltermészet folytonosan változó látszatvalóságát táplálják, amíg utat nem engedünk a „másik”, a nem ebből a természetből származó halhatatlan léleknek a megnyilvánulására. Ezért ne feledjük, hogy nem mindegy, hogyan és miből élünk, mit kezdünk a teremtő energiákkal. Szívünk megtisztításával elérhetjük, hogy az igazság fénye megjelenjen, tükröződjön benne. Másutt hol is találnánk ilyen bizonyosságot? Hisz a kívülről való, nem a tiszta önvaló. Bár a téridő rend szükségszerű és természetes voltában a természetellenes szennyezett légtér sokmindenre rányomja bélyegét, tehetetlen marad a belső templom falaival szemben, ahol megtörténik az elcsendesülés, s egy magasabb létállapot értékeihez való kapcsolódás. Mint mikrovilágok csak egyetlen tiszta módon belülről és szabadon alkotunk egységet a szív-központú életvitel által. Minden más csak múlandó látszat, pillanatnyi illúzió, ami elhiteti a valódi egységet. Emlékezzünk rá, hogy keresőként már mennyit bolyongtunk, életünk mennyi zsákutcával volt tele, hányfelé próbáltuk már betájolni magunkat. Mégis rá kell, hogy döbbenjünk, a külső próbálkozások sokasága sem biztosít haladást, ha az ember nem él szívéből jövő belső sugallataival. Tisztulások, felismerések és főleg éber jelenlét szükséges a továbblépéshez, bár sokszor mintha szakadékot kellene áthidalnunk ahhoz, hogy visszatérhessünk a lényegi önvalónkhoz s tudatosan eleresszük a jelenségek múlandó formavilágát.  Mindenki tapasztal bizonyos realitás szinteket, de többnyire csak test tudattal, amely az anyagi világához kötött. A téridőrend gyorsuló, pörgő, izzó légköre mindenre rányomja bélyegét. Az ember érzékeli, hogy a múlt és a jövő irányába is tágul a tudata, majd az inkarnációs kapcsolatok, benső szálak értelmezése is bekövetkezik. A múlt hozott ide, hogy új jöhessen létre, de ehhez döntési sorozatok, egyéni megélések is kellettek. Bíznunk kell abban, amit a szívünkben élünk meg, s a hangsúlyt e belső éberségre fektetnünk. Az a kevés idő itt a Földön, ami egy emberöltőre megadatik, is hamar eltelik és semmi sem marad, amihez sokszor oly keményen ragaszkodunk. Csak az átéltek maradnak és viszik, tartják, erősítik az embert. A változás folyamatosan zajlik és sokmindent el kell eresztenünk a teljesen más, „új élet“ érdekében. Csak így kap értelmet az, hogy itt vagyunk és helyet kaptunk a fejlődésre. Az átalakulás kapujában lassan kiszabadul lelkünk a zárt térből és tüdejébe lélegzi a magasabb szférák étereit, amellyel felbecsülhetetlen segítő lény munkálkodik. Elkerülhetetlen, hogy a személyiség-tudatot előbb utóbb lélektudatra cseréljük. Ekkor bármivel is kerülünk szembe, a szálak újrarendeződésének hatásaként az életünket már végigkíséri az egyetemes lét és szeretet szolgálata és öröme.