A teremtett
létben egyedül az ember van abban a kiemelt helyzetben, hogy megtapasztalhatja
a halált, átélhet valamit, amit halálnak nevezünk. Ez az emberek világának
kiváltsága. A halál megértéséhez tekintsünk először az ember négyes
felépítésére! A legdurvább test a fizikai, az anyagi test, ennél valamivel
finomabb az étertest, az élettest. Az étertest nagyon fontos a halál
szempontjából. Minden, ami él, éteri testtel rendelkezik. Az ember életerőktől,
életenergiáktól duzzadó étertesttel születik, s ahogy öregszik, és közeledik a
halál felé, úgy lesz ez az étertest egyre energiaszegényebb. Amikor a halál
bekövetkezik, az éteri burok, ami odáig a fizikai testet éltette, elhagyja azt.
A szellemtudományi megközelítés szerint halálnak
nevezhetjük azt az állapotot, amikor a szellem és a fizikai test kapcsolata
végleg megszakad. Az ember egy olyan létező, akiről azt mondhatnánk, hogy egy
testet öltött szellemi lény. Amikor az ember esténként lefekszik, akkor a
szellem átmenetileg kilép a fizikai testből, de mégis egyfajta összeköttetés
marad közöttük. Ezt az összeköttetést bizonyos szellemi tanításokban
ezüstszálnak, ezüstfonálnak hívják, amelynek mentén a szellem visszatalál a
fizikai testbe. Amikor esténként lefekszünk, és a szellem kilép a fizikai
testből, abban az esetben is történik egyfajta szétválás, de ez nem végleges,
reggel visszajön a szellem - optimális esetben - és az ember felébred. Ezért
mondják az alvást a halál kistestvérének, vagy nevezik az elalvást kis halálnak
is, ugyanis nagyon hasonló dolgon megyünk át minden egyes este, amikor
lefekszünk, ahhoz, mint amikor meghalunk.
Ezen az élményen csak az ember megy keresztül, hiszen az
ember alatti létezők - az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág - nem
rendelkeznek egyedi szellemmel. A szellemi tanítások náluk csoportszellemről
beszélnek. Hiába hasonlít például egy állat halála külsőleg egy ember
halálához, szellemi szempontból teljesen más folyamatok zajlanak le. Míg, ha megvizsgáljuk
az ember fölötti létezőket, tehát az angyalok, arkangyalok, és egyéb lények
világát, azt tapasztaljuk, hogy ők nem rendelkeznek fizikai testtel. Ezért nem
élhetik át a fizikai test és a szellem szétválását. Ha úgy határozzuk meg az
ember halálát, hogy ez a fizikai testnek és az egyéni szellemnek, ami odáig
abban a fizikai testben élt, a végleges szétválása, ezen az élményen csak az
emberek mehetnek át, mert az ember alatti létezők egyéni szellemmel, az ember
feletti létezők pedig fizikai testtel nem rendelkeznek.
Ha visszamegyünk az időben pár ezer évet, a régi
kultúrákban a szellem halhatatlanságába vetett hit alapigazságnak számított.
Egyértelmű volt az emberek számára, hogy ők átmenetileg vannak fizikai testben.
Ahogy telt, múlt az idő, és a szellemek egyre jobban belemélyedtek a fizikai
testbe, ez a tudás, ez a bölcsesség elveszett. Egyre inkább csak a különféle
szellemi vezetők és papok ismerték. Az elmúlt pár száz évben pedig eljutott
odáig az emberiség, hogy szinte teljesen elveszett a szellem halhatatlanságáról
szóló tudás. Ezzel együtt megjelent a haláltól való félelem, s az ember
halhatatlanságának tagadása. Kialakult az a képzet, hogy az ember a halállal
megsemmisül. Ezzel a képzettel a különféle vallások, szellemi utak, beavatási
iskolák mindig is harcoltak. A vallások tanították a halál utáni létet, arról
is tanítottak, hogy mi történik az emberrel a halála után. Az egyes beavatási
utakon és szellemi iskolákban pedig meg is tapasztalhatta a tanítvány a
beavatás révén, hogy mi történik a halál után. A beavatás által - ami nagyon
sok misztériumiskolában alapvető folyamat volt - az ember még életében képes
abba a világba áttekinteni, ahová majd a halála után kerül. Azok az emberek,
akik átmentek a beavatáson, megtapasztalták azt a világot, ahová halála után
kerül az ember.
A XII-XIII. század körül kezdett kialakulni az a nézet,
hogy a halál az életfolyamat végét jelenti. Ez az a korszak, amikor kezd egyre
inkább elveszni a halhatatlanság tudata. Ez például megmutatkozott abban, hogy
a halotti szertartások kezdtek erősen megváltozni. A holttestet minél előbb
eltávolították a hozzátartozók szeme elől, vagy egyre trükkösebb eljárásokat
találtak ki arra, hogy a holttestet úgy sminkeljék, úgy maszkírozzák, hogy egy
minél fiatalabb, életerős ember benyomását keltse. A holttestet minél előbb
leplekbe csavarták, varrták, azért, hogy minél kevésbé szembesüljön az ember a
halállal. És a XIX. század az - ha a halál történelmét nézzük -, amikor odáig
romlott az emberiség halállal való kapcsolata - főleg az európai és az amerikai
földrészre gondolok, mert keleten még mindig más szemlélettel és lelkülettel
állnak az ember halálához -, hogy a halál tabu téma lett. Társaságban már nem
illett róla beszélni, és tovább materializálódtak a búcsúzási szertartások is.
Szerencsére a XX. században megjelent ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a
Hospice mozgalom, ami ismét felkarolta a halált, a haldoklókat. A legfőbb célja
ennek a mozgalomnak, hogy az embert felkészítsék a jó halálra, segítsék az
átlépést, az eltávozást.
Szellemi szempontból nézve, amikor valaki megszületik a fizikai síkra, előtte a szellemi lények világában, az angyalok világában készítik őt elő a születésre. Amikor megérkezik egy gyermek, úgy kéne rá tekinteni a szülőknek és a környezetnek, hogy ők folytatják a szellemi lények munkáját. A szellemi lények elkezdenek valamit, felkészítik a lelket a testet öltésre, ellátják jó tanácsokkal, segítik, feltöltik őt. S amikor megszületik az emberek világába ez a lény, az angyalok munkáját folytatják az emberek. A halálnál ennek pont a fordítottja történik. Az eltávozás után rögtön a szellemi világ, és ennek a lényei, az angyali lények körébe kerül az ember. A halál előtt a hozzátartozóknak úgy kéne tekinteniük, hogy ők mintegy előkészítik a munkát, előkészítik a lelket arra, ami majd a halála után várja őt. Születésnél az ember fejezi be azt a munkát, amit az angyalok elkezdtek, a halálnál pedig a hozzátartozóknak kellene előkészíteni azt a munkát, amit majd az angyalok folytatnak. Amilyen szeretettel körülvesznek egy gyermeket, aki megérkezik erre a világra, és próbálnak minden jót megadni neki, legalább ilyen szeretettel kéne körbevenni a haldoklókat, akik készülődnek átlépni a bardóba, a köztes létbe. Ez nagyon fontos, hiszen ha egy haldokló úgy érzi, hogy őt szeretik, odafigyelnek rá, akkor sokkal jobb lelkiállapotban lép át a köztes létbe, s az, hogy valaki milyen lelkiállapotban lép át a halál kapuján, meghatározza a halál utáni létnek egy elég nagy szakaszát.
Szellemi szempontból nézve, amikor valaki megszületik a fizikai síkra, előtte a szellemi lények világában, az angyalok világában készítik őt elő a születésre. Amikor megérkezik egy gyermek, úgy kéne rá tekinteni a szülőknek és a környezetnek, hogy ők folytatják a szellemi lények munkáját. A szellemi lények elkezdenek valamit, felkészítik a lelket a testet öltésre, ellátják jó tanácsokkal, segítik, feltöltik őt. S amikor megszületik az emberek világába ez a lény, az angyalok munkáját folytatják az emberek. A halálnál ennek pont a fordítottja történik. Az eltávozás után rögtön a szellemi világ, és ennek a lényei, az angyali lények körébe kerül az ember. A halál előtt a hozzátartozóknak úgy kéne tekinteniük, hogy ők mintegy előkészítik a munkát, előkészítik a lelket arra, ami majd a halála után várja őt. Születésnél az ember fejezi be azt a munkát, amit az angyalok elkezdtek, a halálnál pedig a hozzátartozóknak kellene előkészíteni azt a munkát, amit majd az angyalok folytatnak. Amilyen szeretettel körülvesznek egy gyermeket, aki megérkezik erre a világra, és próbálnak minden jót megadni neki, legalább ilyen szeretettel kéne körbevenni a haldoklókat, akik készülődnek átlépni a bardóba, a köztes létbe. Ez nagyon fontos, hiszen ha egy haldokló úgy érzi, hogy őt szeretik, odafigyelnek rá, akkor sokkal jobb lelkiállapotban lép át a köztes létbe, s az, hogy valaki milyen lelkiállapotban lép át a halál kapuján, meghatározza a halál utáni létnek egy elég nagy szakaszát.
Szellemi szempontból nagyon fontos lenne, hogy a halott
embertől való búcsúzás - maga a szertartás, és azok a jelképek, (a koporsó és
minden egyéb) amelyek a temetésnél előjönnek - a hozzátartozókban a
halhatatlanság tudatát erősítsék. Úgy kellene a szertartást kialakítani, hogy
azt tudatosítsa a hozzátartozókban és a gyászolókban, hogy csak egy átlépés
történt. Sajnos a mai fekete színű, négyszögletes koporsók nem ezt erősítik.
Mivel halála után az ember 40-50 napon át itt van
közvetlenül a Föld közelében, nagyon sok eseményt nyomon követ, ami történik. S
ami egy érdekes momentuma a halál utáni eseményeknek, hogy az ember általában
részt vesz a saját temetésén. Ebben a 40-50 napban, ameddig optimális esetben
halál után itt a Föld-szféra körül megtalálható az elhunyt lelke, szelleme,
általában lezajlik a temetési szertartás. És mivel mindenkit izgat a saját
temetése, végig is nézi azt. A halál után kitágulnak az ember érzékszervei, az
elhunyt belelát az emberek lelkébe, gondolataiba. És nagyon sokszor egy ilyen
temetési szertartáson derül ki, hogy kivel milyen volt valójában a viszonya.
Életében becsaphatták, félrevezethették őt, de amikor meghal valaki, úgy
kiélesednek az érzékszervei, hogy belelát az itt maradottak lelkébe, a
gondolataiba, érzéseibe, és látja, hogy melyik emberben ő milyen érzéseket, emlékeket
hív elő. Ez sok esetben nem túl kellemes, nagy csalódásokra ad lehetőséget, de
ugyanakkor az őszinteség pillanata is. Megtudja az ember - legkésőbb halála
után -, hogy kivel milyen volt a kapcsolata.
A temetési szertartást tehát látja az elhunyt is, emiatt
úgy kellene azt kialakítani, hogy ne csak az itt maradottaknak legyen segítség,
hanem számára is. Nagyon fontos, hogy olyan módon legyen a szertartás
kialakítva, hogy a megjelenő színekből és formákból, ő olyan erőket tudjon
felvenni, amelyek segítséget jelentenek neki. Szellemi szempontból a
koporsónak, amelybe a holttestet fektetik, hasonlónak kellene lennie, mint a
pillangónál a bábnak, amelyben az átalakulás végbemegy. A mai koporsók a
feketeségükkel, a négyszögletességükkel nem erősítik a halhatatlanság tudatát,
és az elhunytnak sem nyújt segítséget ez a forma. Meglepő lehet, de szellemi
szempontból a helyes koporsóforma, amely mind a hozzátartozók, mind az elhunyt
számára a legtöbb segítséget adná, az ötszög alakzat. Az ötszög, a pentagram az
ember jelképe, egy olyan emberé, aki már bizonyos erkölcsi és szellemi elveket
az életében megvalósított.
Annak is jelentősége van, hogy a koporsó két részből áll,
van egy alsó rész és egy felső rész. A koporsó alsó része a földi világot, a
földi világgal való kapcsolatot jelképezi, a felső rész pedig az éggel, az égi
világgal való kapcsolatot. A két rész között ott van a halott ember fizikai
teste, mint egy híd. Ha a koporsó alsó és felső felét úgy tekintjük, mint a
földi és az égi világ jelképét, őket összekötőként ott van az ember alakja.
Szellemi szempontból az is lényeges, hogy milyen színű az
a koporsó, amelybe elhelyezik a holttestet. A legjobb az lenne, ha a koporsó
alsó része az egyes csakra színét hordozná, hiszen az egyes csakránkon
keresztül tartjuk a kapcsolatot a Földdel, a fizikai világgal: ez a vörös szín.
A felső résznek pedig koronacsakra színűnek, tehát lilának kellene lennie. Egy
másik lehetőség, ha a koporsó alsó része szürke színű lenne, a felső pedig
égszínkék. A színek révén egy képszerű összeköttetés alakulhat ki a
szellemivel, ösztönös kapcsolat létesülhet a magasabb világokkal. Egy fekete
koporsó nem tud helyes kapcsolatot létrehozni az ember és a szellemi világ
között. A fekete a fény hiánya, ezáltal azt sejteti, hogy a halállal a teljes
vég következik be, a halál a végső megsemmisülés.
Ami ma igazán hiányzik, az a halál értelméről szóló valós
tudás, hogy mit üzen a halál, mint esemény az emberiség számára. A halál
lényegéről elveszett a tudás. A szellemi tanításoknak, a szellemi iskoláknak
lenne a feladata visszaadni ezt a tudást az emberiségnek.
Menjünk most ahhoz a pillanathoz, amikor valaki
haldoklik. Nagyon nehéz elviselni, amikor a haldoklónak fájdalmai vannak, de
mégis, aki szellemi dolgokkal foglalkozik, tudnia kell, hogy nagyon fontos,
hogy az ember minél tisztábban lépjen át a szellemi világba. A halál előtti pár
napban vagy pár hétben, amikor a szellem már kezd kihúzódni a fizikai testből,
meglazul a durvább és a finomabb testek közötti kapcsolat. Amikor ez az állapot
eljön, az ember védőangyalának és egyéb segítőinek lehetősége nyílik arra, hogy
az embert minél jobban megtisztítsák, még mielőtt beállna a halál, a végleges
szétszakadás. Ilyenkor, ez alatt a pár nap vagy pár hét alatt a védőangyalunk
és egyéb szellemi segítőink annyi szennyeződést próbálnak az éter- és
asztráltestünkből kitisztítani, amelynek kitisztítása lehet, hogy életünkben
több évet venne igénybe. Ez a nagyon erős tisztítás fájdalomként csapódik le a
fizikai testben. A haldokló nagyon erős fájdalmat érez, ami akár az egész
testét áthathatja. Sokszor illogikus ez a nagy fájdalom, mert a betegség, ami
esetleg fennáll a haldoklónál, nem adna okot ekkora fájdalomra. A halál előtti
nagyon erős testi szenvedésnek, fájdalomnak ez a szellemi oka.
Amikor valaki meghal, a fizikai testből kilép a szellem,
az Én, és kilép a lélek, az asztráltest. Az étertest is eloldódik a fizikai
testtől. Nagyon fontos, hogy a szellem és a lélek, amelyek együtt hagyják el a
fizikai testet, hol lépnek ki, ez ugyanis több helyen is megtörténhet. Nem
optimális, ha az alsó három csakra valamelyikén történik a kilépés. A
szívcsakrán kilépni nagyon jó szint, a legjobb pedig mindenképpen a
koronacsakrán keresztül. Itt csak akkor lép ki valaki, ha teljesen tudatosan
megy végig a halál folyamatán. Egyelőre nem sok embernek a kiváltsága a tudatos
átlépés. Viszont az minden ember számára elérhető, hogy a szívcsakrán lépjen
ki, persze ez tudatos munkát igényel. Fontos, hogy a szívcsakra nyitva legyen,
mert ha nincsenek nyitva a szirmok, akkor a lélek és a szellem nem tudja
áttuszkolni magát a szívcsakrán. Fontos, hogy szép, nagy, nyitott szívcsakrával
rendelkezzen az ember. A szívcsakragyakorlatnak van egy ilyen „pozitív
mellékhatása” is, hogy általa a szívcsakra olyan állapotba kerül, ami lehetővé
teszi az ember számára, hogy képes legyen a halálakor rajta keresztül kilépni.
Mivel nem tudhatjuk, hogy mikor halunk meg, ezért mindenkinek javaslom, hogy
még ma kezdje el a szívcsakragyakorlatokat, a biztonság kedvéért. Amikor valaki
meghal - ezt részben halálközeli élmények, részben szellemi látók közléseiből
tudhatjuk -, tulajdonképpen úgy érzékeli a lélek és a szellem, mintha egy
spirál alakú fény kihúzná a fizikai testből. A csakráknak tényleg van egy pár
centis spirál alakú szakasza - utána következik a tölcsér alakú rész -, ezen
keresztül megy ki a lélek és a szellem, amikor az ember meghal. Valószínűleg a
csakrának ezen az egyenes szakaszán való áthaladás okozhatja az
„alagútélményt”, amelyről szinte az összes halálközeli élményen átment ember
beszámol. Dr. Raymond Moody azt gyűjtötte össze könyveiben - több ezer esetet
megfigyelve -, hogy a halálközeli élményen átesett emberek mit láttak, milyen
fázisokon mentek keresztül. Kiderült, hogy ebben 90%-os átfedés van, attól
függetlenül, hogy milyen kultúrkörben halt meg az illető. Mindegy, hogy valaki
Kínában, Tibetben, Ausztráliában vagy a Kárpát-medencében hal meg. Azt
bizonyították ezek az esetleírások, hogy vannak élmények, amelyeken szinte
mindenki keresztülmegy. Ilyen az alagútélmény, és különböző fényeknek vagy
fénylényeknek a látása. Az esetek nagy részében békés, nyugodt állapotba kerül
az ember, és találkozik a hozzátartozóival. Vannak olyan fázisok, amelyeken
szinte kivétel nélkül mindenki átment.
Az étertest már a halál előtt nagyon erősen elkezd
leépülni, ezért egy ideig a haldokló a hozzátartozók étertestéből él. A
fejlettebb tudatú, fejlettebb lelkek ilyenkor az isteni forrásból, az isteni
fényből merítenek, viszont az átlagemberek a hozzátartozók étertestéből. Nagyon
fontos, hogy ilyenkor a hozzátartozók tudjanak energiát, életenergiát adni.
Amikor valaki meghal, körbeveszik olyan körülmények,
olyan erők és lények, amilyen állapotban átment a halál kapuján. Ez az állapot
egy idő múlva megszűnik, és az embert segítő lények hada veszi körbe. Két fő
típusa van a lényeknek, akiket ilyenkor megpillanthatunk. Az egyik típus az
elementális lények. Vannak olyan elementális lények, akik a születést, és
vannak, akik a halált és a halál utáni létet segítik. Az ember halála után a
Föld körüli éteri világba kerül, és itt az elementális lényekkel találkozik. A
halált segítő lények másik fő típusát az ezotériában a „halál angyalainak”
nevezik. Ők az angyalok világának egy olyan része, akiknek kifejezetten a halál
körüli segédkezés a feladatuk. Már a halál előtt megjelennek az ember mellett.
Megjelenhetnek egy héttel előtte, de sok esetben már egy évvel a halál előtt
ott vannak az ember mellett. Ha tisztánlátók valaki mellett meglátnak egy ilyen
lényt, akkor tudják, hogy maximum egy éven belül az illető eltávozik ebből a
világból. Vagy például ha egy tisztánlátó belép egy betegosztályra, akkor akik
mellett látja a halál angyalait, tudja, hogy valószínűleg meghalnak majd, akik
mellett nem látja, azoknál van esély és remény a gyógyulásra. Vannak olyan
mágusok, akik próbálják elzavarni az ember mellől a halál angyalát, így akarva
kikerülni valahogy a halál folyamatát. De ez egy olyan dolog, amibe nem nagyon
szabad beavatkozni, tehát semmiféle praktikával vagy mágiával nem szabad ezt a
lényt elzavarni az ember mellől. Inkább az ő munkájuk segítésére kell
törekedni. Ők segítik a halál küszöbén való átlépést, a halálra való
felkészülést, és segítenek a halál után is az átlépett embernek egyes
folyamatok átélésében. Ezek az angyalok nagyon szépek, és tekintélyt,
tiszteletet sugároznak magukból.
Ami szomorú, hogy a mai európai és amerikai kultúra
annyira materiális beállítottságú, hogy az emberek nagy része, amikor meghal,
nem veszi észre, hogy meghalt. Egyrészt azért, mert amikor az átlagember átmegy
a halál kapuján, annyira letompul a tudata, hogy szinte olyan, mintha elaludna.
Amikor magához tér az illető, igaz, hogy picit máshogyan, de látja egy ideig a
környezetét, látja azokat az embereket, akik körbeveszik őt. Nagyon sok esetben
nem fogja föl, hogy meghalt. Mondanék három jellegzetességet, amiről bárki
felismerheti, ha esetleg meghalt, hogy veletek ez a hiba ne történhessen meg.
Egyrészt az ember sokkal könnyebbnek érzi magát, könnyűnek, lebegőnek. (Ez az
egy előnye van a túlsúlynak, hogy ha meghal az ember, megérzi.) A
környezetünkben láthatjuk ugyanazokat a tárgyakat, de mindenből fény sugárzik.
Olyan, mintha minden tárgy egy fényforrás lenne, fényesebb a tér, amit magunk
körül látunk. S még egy nagyon fontos jelzés az, hogy mivel megszakad a testtel
a kapcsolat, megszűnnek a testi fájdalmak. Az, ami esetleg napokig, hetekig
kínozta a haldoklót, egyszerűen, mintha elvágták volna, megszűnik. Van egy
mondás: „Ha elmúltunk 70 évesek, és úgy ébredünk, hogy nem fáj semmink, akkor
valószínűleg meghaltunk.” Fontos, hogy az ember felismerje, hogy megtörtént az
átlépés, hiszen jó tudatosan együttműködni azokkal a lényekkel és azokkal a
folyamatokkal, amelyek az emberre halála után várnak. Sok ember nem érti, hogy
miért kell arról tudni, hogy mi történik a halál után, mindenki előbb-utóbb
meghal, és majd meglátja, hogy mi vár rá. Pedig nagyon fontos, hogy az ember
még életében felkészüljön a halál utáni eseményekre. Ahhoz tudnám hasonlítani
ezt a folyamatot, hogy valaki el akar menni egy idegen országba, egy idegen
kultúrába, ahol teljesen mások a szokások, teljesen más a nyelv. Az ember
megkönnyítheti a helyzetét azzal, hogy próbálja ennek a népnek a nyelvét
megtanulni, a kultúráját, a szokásait tanulmányozni. Ez az előzetes tudás nagy
segítség lehet. Ugyanígy van a halál tekintetében is, még életünkben lehetőleg
minél többet meg kell tudni a halál utáni létről, a halál utáni eseményekről.
Például azt, hogy mi történik, amikor átmegyünk a halál után az egyes
bolygószférákon, nem elég ott, a halál után megtudunk, erre már életünkben fel
kell készülnünk. Az, hogy az egyes bolygószférákban a halál után mi történik
velünk, nagy mértékben függ attól, hogy az életünket hogyan alakítjuk. A földi
életünk, az, amit itt teszünk és tudunk, kihat a halál utáni létre. Szellemi
szempontból nem helyes hozzáállás az, ha valakit nem érdekel a halál utáni
léte. Minél több dolgot meg kell tudnia az embernek róla még itt. Például azt,
hogy bizonyos tettei vagy cselekedetei az egyes bolygószférákban hogy
befolyásolják az ő állapotát, és akkor ennek megfelelően tudja alakítani az
életét. Már életünkben tudatosan fel kell készülni a halál utáni létezésünkre.
Meg kell ismerkedni a köztes lét eseményeivel, tudatosan ezek szerint alakítani
az életet.
Az ezüstszál, amely a testünkhöz kötött minket, a halál
után elszakad, a védőangyal szakítja el. Ha az ember tiszta, nyugodt
lelkiállapotban van, akkor halála után meglátja a segítőit, és a fényt követve
egy új világba léphet át. Viszont ha az ember lelkében harag, erőszak van, nem
látja a segítőit, nem látja a fényt, csak a saját zavart állapotát észleli. Ezt
hívják úgy az ezoterikus tanításokban, hogy szürke zóna. A szürke zóna azt az
állapotot írja le, amikor valaki negatív lelkiállapotban hal meg, és szürkeség,
feketeség, zavarodottság veszi körbe. Ilyenkor a lélek egyedül homályos
derengést lát és csak azokkal tud érintkezni, akik ugyanebben a szürke zónában
vannak. S ami nagyon érdekes, és az egész köztes létre igaz, hogy mindaz, amit
most belső, lelki tartalomnak élünk meg, a köztes létben, halál után mint külső
környezet van jelen. Mindaz, ami most a lelkünkben van, a köztes létben szín és
forma alakjában körülöttünk jelenik meg. Mindent az „orrunk elé nyomnak”, ami
most a saját lelki világunk mélyén zajlik.
Ha valaki szürke zónába kerül, akkor a hátramaradottak
részéről az imádkozás, vagy valamelyik halottaskönyv felolvasása nagyon sokat
segíthet. Van egy nagyon fontos alapszabály: a köztes létnek az első pár
hónapját nagy mértékben befolyásolja az, hogy a hátramaradottak hogyan
viszonyulnak az illetőhöz. Ha nem ragaszkodással, hanem szeretettel gondolunk
arra, aki meghalt, akkor a szeretetünk segítség számára a köztes létben. De
minden olyan neheztelés, meg nem bocsátás, harag, amelyet felé táplálunk,
akadályoztató erővé válik. Ezt sok ember ösztönösen érzi, és az a harag, amit
valaki esetleg éveken, évtizedeken át táplált magában, szinte magától
megszűnik, amikor megtudja, hogy az illető, aki iránt érezte, meghalt.
A másik visszahúzó erő, ha a gyásznak felfokozott formája
alakul ki. Ilyen esetben a lélek az optimális 40-50 napnál hosszabb időre is
kötődhet a Föld körüli szférához. Ha nagyon nehezen engednek el valakit, aki
meghalt, 40-50 nap helyett akár hónapokig vagy évekig itt ragadhat. Olyan is
történhet abban az esetben, ha valaki meghal, és erre nem jön rá, hogy szintén
itt marad a Föld szférájában, és ugyanúgy hazamegy, vagy elmegy a munkahelyére,
mint korábban. Persze azt nem nagyon érti, hogy miért nem válaszolnak neki,
amikor ő próbál a többiekkel beszélni. A Ghost című film elég jól bemutatja ezt
az állapotot. A film készítői tanulmányozhattak spirituális irodalmat, mert
elég szépen visszaadja ez a film azt, ami ilyen esetben történik. Az elhunyt
ilyenkor ugyanúgy viselkedik, mintha élne. Hazamegy, leül a kedvenc fotelébe,
próbálja bekapcsolni a tévét, ami nem sikerül, azt gondolja, elromlott, és
mondjuk hazajön a párja, és próbálja őt megszólítani. Azért előbb-utóbb rájön,
hogy valami nem stimmel, hogy komoly változáson esett át. Próbálnak jelt adni
magukról, de csak az igen, érzékeny emberek érzik meg ezeket a jeleket. Ilyen
itt ragadt lelkeken imával, fénnyel, szeretettel lehet, sőt kell is segíteni,
mert ezen a 40-50 napon túl nem optimális, ha itt ragad egy lény a Föld
közelében. Akár azt is lehet tenni, hogy elmondjuk neki naponta: „Te már
levetetted a fizikai tested, el kell hagynod a Földet, kövesd az angyali
segítőidet, kövesd a fényt!” Biztosítani kell arról, hogy annak ellenére, hogy
követi a fényt, a szeretet ugyanúgy megmarad közöttünk.
Ha egy lélek zaklatottan érkezik a túlvilágra,
körbeveszik egy védőburokkal, beburkolják, és előbb-utóbb letompult, álomszerű
állapotba kerül. Ezt úgy is hívják, hogy a bebábozódás ideje, s ez alatt a
lélek elalél, elnyugszik. Azt mondhatnánk, hogy gyógyító hatású álomba merül,
egy olyan álomszerű tudatállapotba, amelyben az angyali lények tudják a lelkét
tisztítani. Amikor felébred ebből az álomszerű állapotból, akkor már sokkal
nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lelkiállapotban találja magát. Az elhunyt
elengedése nagyon fontos, de nehezen megvalósítható feladat. A túl erős gyász,
a rendellenes ragaszkodás sajnos a meghalt ember számára hosszú távon akadályt
jelent, visszahúzza, a Földhöz köti őt. Nagyon fontos, hogy az ember ilyen
esetben segítségül hívhatja az ima erejét. Imádkozhat az elengedésért,
imádkozhat a vigasztalásért, imádkozni lehet azért, hogy küldjenek angyali
segítőket az elhunytnak, és lehet kérni áldást is arra a lélekre, szellemre,
aki átlépett a halál kapuján. Fontos, hogy szeretettel gondoljunk az elhunytra,
bármilyen hibát követett el ellenünk, ezt bocsássuk meg neki, mert minden
neheztelés akadály a számára. Nagyon fontos az is, hogy egy idő múlva az
eltávozott személyes tárgyait el kell távolítani, vagy el kell égetni, mert
ezek is ideköthetik őt, főleg, ha nagyon ragaszkodott hozzájuk. Ezt nem rögtön
a halál után kell megtenni, mert a személyes tárgyak sok esetben megnyugvást
vagy enyhülést adhatnak a hozzátartozóknak. De ez nem minden esetben van így,
például házastársaknál előbb-utóbb jó a közös ágyat eltávolítani, nem jó, ha
évekig abban az ágyban alszik valaki, amiben előtte a házastársával együtt
aludt.
Amikor valaki meghal, beíródik a lelkébe az a
csillagállás, ami a halál pillanatában az égbolton található. Az asztrológiában
van úgynevezett halálhoroszkóp, ezt elég kevés asztrológus szokta felállítani,
és kevesen tudják jól értelmezni. A halál szellemi szempontból egy születés.
Amikor megszületünk ide a földi világba, meghalunk a szellemi világ számára, és
amikor meghalunk itt, akkor megszületünk a szellemi világokba. Tulajdonképpen a
halálhoroszkóp a szellemi születésünknek a horoszkópja, és a köztes létnek egy
részére ténylegesen kihat ez a csillagállás. Ha valaki ért egy ilyen
halálhoroszkóp felállításához, és felállítja a halál időpontjára, akkor egyet s
mást megtudhat arról, hogy milyen hatások fogják érni az elhunytat a halál
utáni létben. Ugyanúgy, ahogy a születési horoszkópból a földi életre, a
halálhoroszkópból a halál utáni létre lehet következtetni.
Van két nagyon szép mű, amelyek segítséget jelenthetnek a
haldokló számára, illetve halál után is. Az egyik Kempis Tamás: Krisztus
követése című munkája. A másik Jézus búcsúbeszéde (János evangéliuma 14-17
fejezet), amelyet halála előtt az apostolokhoz, a tanítványaihoz intézett. Ez
két olyan erőket tartalmazó szöveg, amit nyugodtan lehet akár a haldoklónak,
akár halál után az elhunytnak felolvasni.
Amíg a lélek itt van a Föld körüli szférában, addig ezek
a felolvasások eljutnak hozzá. Felolvasás előtt üljünk le, nyugodjunk meg, és
képzeljük magunk elé minél tisztábban, hogy ott ül velünk szemben egy fotelben,
vagy egy székben az, aki nemrég eltávozott a földi világból. S miután úgy
érezzük, hogy már nagyon pontosan sikerült őt elképzelni, akkor utána kezdődhet
a felolvasás. Arra kell gondolni, hogy amit mi olvasunk - nem kell hangosan -,
eljut az elhunythoz, megkapja, és tud belőle meríteni. Részben a Krisztus
követését, részben Jézus búcsúbeszédét, de a legtöbb szellemi témájú könyvet,
főleg azokat, amelyek a köztes lét eseményeiről szólnak, a halál utáni 30-40 napban
eljuttathatjuk ilyen felolvasás által az elhunyt személyhez. Ez tényleges
táplálék számára, ugyanolyan, mint nekünk itt a fizikai síkon a földi étel.
Ettől a lélek töltekezik, viszont e nélkül egyfajta lelki-szellemi éhségérzetet
élhet át. Segíthetünk az elhunytnak a szeretetünkkel, imáinkkal, áldás
kérésével, szellemi témájú könyvek felolvasásával. Ha hálát érzünk felé, ha
felidézzük azokat az eseményeket, amikor nekünk vagy másoknak az illető
segített, szintén hatalmas ajándék az elhunyt számára. Elképzelhetjük magunk
előtt azt az embert, aki jobblétre szenderült, azt, hogy a szívünkből fény és
szeretet árad az ő szívébe, és ez őt táplálja, fényesíti. Imádkozhatunk a
halott védőangyalához is, mert egy jó ideig az a védőangyal, aki kísérte őt
egész életében, segíti a halál után is. Bármilyen szellemi gyakorlatot,
meditációt vagy böjtöt, amit végzünk, azt felajánlhatjuk az illető lelki
üdvéért, ez is segít. Teszünk valamilyen lemondást, vagy hozunk valamilyen
áldozatot, s arra kérjük a magasabb hierarchiákat, hogy ezeknek a pozitív
karmikus visszahatása ne ránk hasson, hanem lemondunk erről, és azt kérjük,
hogy az elhunytra legyen hatással, az ő tisztulását segítse.
Az étertest, amely már a haldoklásnál kezd erősen
lebomlani, a halál után nem sokkal teljesen lebomlik. Ahogy ez az éteri test
lebomlik, az ember képek formájában végignézi az életét visszafelé. Ez pár nap
alatt zajlik le a mi időszámításunk szerint, tehát a földi időszámítás szerint
3-4 nap alatt az ember végignézi a teljes életét, még akkor is, ha ez mondjuk
90 év volt. Úgy, mintha egy moziban ülne. Ez az áttekintés pont annyi ideig
tart, amennyi idő alatt az éteri test lebomlik.
A lélek és a szellem kelet felé hagyja el a Földet. A
Föld forgása befolyásolja azt, hogy merre távozik. Ami érdekes, hogy itt a
Földön nem érezzük, hogy forog a Föld. Most, ha jobban odafigyeltek, nem nagyon
érzitek. Pedig elég gyorsan forog, sőt még hatalmas sebességgel halad is, de
ezt sem érezzük. A halál után, amíg itt vagyunk a Föld körüli szférában, akkor
érzékeljük, élmény szinten érezzük a Földnek a mozgását. Halál után ez
mindenkiben tudatosul, hogy a Föld egy forgó, mozgó égitest. Van egy olyan
beavatási út, amit úgy hívnak, hogy „tudatos pokolraszállás”. Ennek során az
ember tudatosan alászáll azokba a sötét, negatív lényekkel telített szférákba,
ahová magától a legtöbb ember nem szívesen lép be. Ilyenkor az ember pont
ellentétesen hagyja el a Földet, nyugat felé, a Nap fényétől távolodva.
Amikor megtörténik az étertest lebomlása, és az élet
visszanézése, az ember a bolygószférákba kerül. Minden szférához tartozik egy
életterület. Az, hogy melyik bolygószférában hogy érezzük magunkat, attól függ,
hogy azokat az életterületeket, amelyek az egyes bolygókhoz tartoznak, hogy
éltük meg itt a Földön. Így kapcsolódik össze a földi életünk, és a halál utáni
életünk. Amikor valaki meghal, végigmegy a bolygószférákon, majd elhagyja a
Naprendszert, átkerül a csillagok világába, majd azon is túl. S amikor eljön az
újra testet öltés ideje, akkor megint áthalad a csillagvilágon, áthalad
fordított sorrendben a bolygószférákon, és megszületik. Végezetül álljon itt
egy mantra, amelyet Rudolf Steiner adott át, s elhunyt szeretteinket
segíthetjük vele:
„Áradjon feléd lelkem szeretete,
Ösztönözzön szeretetteljes megértésem.
Hordozni fognak téged, és tartani fognak
A magasrendű reményekben, s az élet szféráiban.”
Ösztönözzön szeretetteljes megértésem.
Hordozni fognak téged, és tartani fognak
A magasrendű reményekben, s az élet szféráiban.”
In: http://www.napfenyes.hu/szellemi-tanitasok