Nagyon sok mélypont, nehézség kellett, míg tudatosult
bennem, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek látszik, hogy az önfeledt
játszótér is valójában lehet kiképzőpálya vagy csatatér. Amíg egyik pillanatban
még élvezni lehet a napsütést nem törődve a világ bajával, árnyoldalával a
másikban már szembeállítva találhatom magam azzal a feladatokkal, felelősséggel,
lelkiismerettel, amelyek belsőleg figyelmeztetnek, sürgetnek, lépni és
cselekedni hívnak. Néha minden, ami körülvett, darabokra hullott és magamra is
idegenként tekintettem. A belső küzdelmeim, a holtpontok, mint távoli állapotok
valójában ébresztők voltak, hogy a "lényegesnek tűnő" dolgok karmai
közül szabaduljak. Mindigis hittem abban, hogy az ember magasabb,
nemesebb célokért lett teremtve és nemcsak a saját önös érdekeiért. Ami
volt, ami marad, és ami vezet szüntelenül: a
lelki fény, amellyel bevilágíthatóak a sötétbe nyíló kapuk. Közben kitartóan
próbálom emlékeztetni magam arra, hogy haladni kell a megismerésben és nem múló
értékekre építkezni. Amikor erre a belső hangra hallgatok, szinte
tükörjégre érkezem, ahol igazán figyelnem kell, hogy az egyensúlyt ne veszítsem
el. Ilyenkor egyre csak jönnek a kérdések, de a válaszok még jégbe fagyva
várnak a kioldozásra. Mennyire valósak azok a jelzések, amelyeket az érzések
továbbítanak nekem? Megtaláltam-e már azt a bizonyosságot, amelyet az elmúló
létben hiábavalóan keresek? Milyen jelentést hordoz magában mindaz, ami körém
épül? Még mindig miért magamon kívül keresem a boldogságot? Mennyit bír és
érdemes az embernek felvállalnia? Mennyiben függünk a külső történésektől? A
döntésünk a helyzetünket tükrözik, vagy az állapotunk, a tudatunk teremti a
helyzetet? Mennyiben változna meg a nézetünk, ha belátnánk a színtér mögé, vagy
ha nem kéne eljátszani azt, ami programként fut a mindennapok útjain? Merre
találjuk az irányt, ha legjobb lenne kiemelkedni az egészből? Tudjuk-e
újraprogramozni a létet? Azt gondolom,
hogy minden irány jó, amely közelebb visz önmagunkhoz, a világ és a még nem látható
dolgok ismeretéhez. Ilyen értelemben a valóság új szintjei üdvhozó impulzusokat
hozhatnak számunkra és mindannak, ami a lelkünkben él. Ezért élethű minden álom
és képzelet. Megnyitja az ajtót ott, ahol csak falak vannak. A lélek ragyogása,
a finomság, a melegség, a gyengéd érintés az, ami erősíti bennem az érzést,
hogy igenis léteznek magasabb dimenziók. Bár
sokszor azt hisszük, hogy valahol már tartunk és valami nemesnek hitt eszméket
követünk, valamit, ami tudatunkba épült, de megfogva rabul ejtenek minket, s már
nem igaz önmagunkat adjuk, csak árnyékként létezünk mások irányítása alatt. De
az a szabadság, amit el tudnak venni, soha nem jelent megváltást. Kell, hogy legyen világképünk, jövőbe vetett hitünk,
de tudnunk kell, mi az igazán fontos és kik vesznek körül. Megtalálni belül a lényeget, lelkünk vezérfonalát, ez
csak a saját kezünkben van. Nincs az a hatalom, amely ezt elveheti tőlünk.
A jelenünk az, amire figyelnünk kellene, mert csak
ebben van lehetőség bármit tenni és alakítani. Mindig van lehetőségünk kiemelkedni a hétköznapok mókuskerekéből, felszínre
hozni és kioldani a kapcsolatainkba belehelyezett méltatlan minőségek béklyóit.
A hamis hitrendszerek, az igazságok felismerésével a lélek által megvívni saját
szabadságharcunkat. De van úgy, hogy az elengedés bölcsebb a legnemesebb
harcnál is. Néha jobb csak hagyni, hogy felülírja ezt egy magasabb igazság, egy
élhetőbb valóság. Nem kell leláncolni magunkat igaznak hitt
kapcsolatokhoz, melyek nem engedik kibontakoztatni a tiszta megéléseinket. Nem
a szenvedés a sorsunk, hanem a nyitottság, mert ha szeretünk, lehetőségeket
keltünk életre. Ami felé feltétel nélkül fordulunk, azzal tiszta
energiaszálakat építünk és béklyók helyett összhangot teremtünk. Ez az a
valóság, ahol önmagunkra ismerhetünk, ha készek vagyunk mélyebben megélni a
kapcsolódást. Az ember nemcsak a felszíni forma, tehát mindaz, ami őt
körülveszi, ez a sok hazugságözön és társadalmi illúziók. Az ember teljesen más
szinteken is jelen van, mint ami csak a külsőségekben mutatkozik meg.
Betekintést nyerni a mélyebb régiókba, ehhez már fontos önmagunk és mások
ismerete, az elfogadás, az önszeretet, empátia, az élet tisztelete, a valódi
értékek megbecsülése, a kudarcok feldolgozása és önmunka. A szenvedés
igazából azokban tevékeny, akiknek lényében a tisztítótűz erőteljesen fejti ki
hatását. Mindezek mellett meg kell születni újra, megtalálni kapcsolatunkat a belső
középpontunkkal, elevenné tenni elektromágneses mikrokozmoszunk csillagait. A sok sérülés, keserűség, fáradság után rá kell találnunk a bennünk rejlő
gyógyító erőkre és megfigyelő tudatosságra, hogy ez által javíthassunk
értékrendünkön. Ennek következtében
vagyunk képesek az életszemléletünkön is változtatni és új építőanyaggal
kipótolni azt az űrt lelkünkben, amit gyakran pótcselekvéssel, pótszerekkel
telítünk. Ez a megtapasztalás egy új élet kezdete, a lelkünk ébredésének ideje.
Maradjunk hűek önmagunkhoz, legyünk merészek és éljük meg a tudatunkban végbemenő
változásokat, amelyek beindítják a külső történések csodálatos áramát.
