Az
emberben szüntelenül pulzál új életek, új megismerések utáni vágy.
A jelenben minduntalan keressük a lelki és szellemi kibontakozás
ösvényeit. Élő paradoxként mégis tudatosítjuk, hogy nincs mindenre szükségünk,
amit megkívánunk. Néha csak egy gondolat fogan meg bennünk, amely a
csillagokból származik, s ezek a bennünk lévő csillagok elkerülhetetlenül pozitívan
és negatívan is hatnak ránk. Amikor az asztrális testünk, a szenvedély és a
kívánság uralkodik az egyéniségünkön, akkor többnyire olyanok vagyunk, mint az
elkápráztatott, szemfényvesztett teremtmények, ahogy a tárgyak és élőlények
felé fordulunk, s mihelyst azt a vágytestünk birtokolja, ez az igény és
vágyódás megszűnik, majd új tartalmat keres. Az érzelmeink, az asztrális
testünk mindig egy tárgyat, egy eszközt akar birtokolni, ami a hatalma alá
tartozik és uralkodhat rajta. Ez rendszerint azt jelenti, hogy az alsó énünk olyan
mértékben működik ellenünk, amennyire ez az énünk ismeretlen számunkra. Tehát a
tudatalattiban, az érzelmi testünk falai mögött van elrejtve mindaz, ami az énünk
alacsonyabb minőségeit jelenteti meg, így egy hamis állatias, szeszélyes és
önző én megelégedettségét is. Ez az ego fél minden halálállapottól, de szükség
van rá, ha kapcsolatba akarunk lépni az igazi önvalóval, ami mentes a fejletlen
személyiségünk kívánságaitól. Amikor a tiszta tudatosság irányítja ezt a szilaj
és fékezhetetlen lovat, akkor ő is képes arra, ami a saját fejlődését és javát
szolgálja. A csillagok már nem az asztrális test domináns ösztönlényeinek,
hanem a jóindulatú erők szolgáivá válnak, pont azzal, hogy a magasabb rendű lényvalóság
a megismeréssel irányítása alá vonja saját cselekedeteit. Már nem a végeredmény
lesz a fontos, mert a szívben levő valóság nem akar birtokolni, de hagyja, hogy
szabadságban történjen meg az egyetemes törvények alá tartozó erők
érvényesülése és a jelen pillanat teljes értékű megélése. De vajon mi segít
igaz értelmet adni itt tartózkodásunknak, ha kiszolgáltatottnak, tehetetlennek,
féltve érezzük magunkat? Mivelhogy jelenünk foglalja magába a múltunk és jövőnk
tartalmát, így csak az önmagunk hitereje, a remény, az
ítélkezés mentesség, a hála, az elfogadás, a türelem, mint a
szeretet kifejeződései vihetnek tovább és tarthatnak meg minket. Ha mindig tudnánk,
hogy ezek, mint lelki állapotok messzemenő folyamatokat képesek elindítani bennünk
és világban egyaránt a boldogulás felé, akkor a bizalom fényével,
mint őstulajdonsággal tekintenénk a tudatlanba és az ismeretlenbe is,
valamint vége lenne a félelemkeltő megbéklyózó hatalmak rajtuk történő önérvényesítő,
önfenntartó uralmának. De Örökből és Időből is élünk. S míg
a szellem-lélekember a mindent átfogó mindenségegységet képviseli, az
alantas én-részeink csak a haláltermészet folytonosan változó
látszatvalóságát táplálják, amíg utat nem engedünk a „másik”, a nem ebből a
természetből származó halhatatlan léleknek a megnyilvánulására. Ezért ne
feledjük, hogy nem mindegy, hogyan és miből élünk, mit kezdünk a
teremtő energiákkal. Szívünk megtisztításával elérhetjük, hogy az igazság fénye
megjelenjen, tükröződjön benne. Másutt hol is találnánk ilyen
bizonyosságot? Hisz a kívülről való, nem a tiszta önvaló. Bár a téridő rend
szükségszerű és természetes voltában a természetellenes szennyezett légtér sokmindenre
rányomja bélyegét, tehetetlen marad a belső templom falaival szemben, ahol
megtörténik az elcsendesülés, s egy magasabb létállapot értékeihez való
kapcsolódás. Mint mikrovilágok csak egyetlen tiszta módon belülről és szabadon
alkotunk egységet a szív-központú életvitel által. Minden más csak múlandó
látszat, pillanatnyi illúzió, ami elhiteti a valódi egységet. Emlékezzünk
rá, hogy keresőként már mennyit bolyongtunk, életünk mennyi zsákutcával volt
tele, hányfelé próbáltuk már betájolni magunkat. Mégis rá kell, hogy döbbenjünk,
a külső próbálkozások sokasága sem biztosít haladást, ha az ember nem él
szívéből jövő belső sugallataival. Tisztulások, felismerések és főleg éber
jelenlét szükséges a továbblépéshez, bár sokszor mintha szakadékot kellene
áthidalnunk ahhoz, hogy visszatérhessünk a lényegi önvalónkhoz s tudatosan
eleresszük a jelenségek múlandó formavilágát. Mindenki tapasztal bizonyos realitás
szinteket, de többnyire csak test tudattal, amely az anyagi világához kötött.
A téridőrend gyorsuló, pörgő, izzó légköre mindenre rányomja bélyegét. Az
ember érzékeli, hogy a múlt és a jövő irányába is tágul a tudata,
majd az inkarnációs kapcsolatok, benső szálak értelmezése is bekövetkezik.
A múlt hozott ide, hogy új jöhessen létre, de ehhez döntési sorozatok,
egyéni megélések is kellettek. Bíznunk kell abban, amit a szívünkben élünk
meg, s a hangsúlyt e belső éberségre fektetnünk. Az a kevés idő itt
a Földön, ami egy emberöltőre megadatik, is hamar eltelik és semmi sem
marad, amihez sokszor oly keményen ragaszkodunk. Csak az átéltek maradnak és
viszik, tartják, erősítik az embert. A változás folyamatosan zajlik és
sokmindent el kell eresztenünk a teljesen más, „új élet“ érdekében. Csak
így kap értelmet az, hogy itt vagyunk és helyet kaptunk a fejlődésre. Az
átalakulás kapujában lassan kiszabadul lelkünk a zárt térből és tüdejébe
lélegzi a magasabb szférák étereit, amellyel felbecsülhetetlen segítő lény
munkálkodik. Elkerülhetetlen, hogy a személyiség-tudatot előbb utóbb
lélektudatra cseréljük. Ekkor bármivel is kerülünk szembe, a szálak
újrarendeződésének hatásaként az életünket már végigkíséri az egyetemes lét és szeretet
szolgálata és öröme.
